* Amikor megismertelek, újságíró voltál, majd múzeumpedagógusként dolgoztál, most pedig Topolya Község Múzeumának a megbízott igazgatója lettél, ami kétségkívül kemény munkának az eredménye. Milyen kanyarokat vett a pályád az úton, amely ide vezetett?

— A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken diplomáztam Újvidéken, és mindig szerettem írni. Láttam a felhívást a Vajdaság Mán, és azt gondoltam, meg kell próbálnom. Közben kaptam egy lehetőséget, és elhelyezkedhettem itt múzeumpedagógusként. Egyeztetni kellett a kettőt, de nagyon jó volt, mert a tudósítói munka gyorsaságra, összpontosításra tanított, és mivel utazni is kellett, felfedezhettem a mi Vajdaságunkat. Mivel ez a múzeumi hely egyszemélyes munkakör volt, minden mást is el kellett látni, vezetni az intézményt, fogadni a turistákat, programokat szervezni... Így alakult ki a múzeum profilja. Előttem, 2002-től egy biológus dolgozott itt, később egy néprajzkutató, s mivel mindenki a saját világát hozta, néhány évre olyanná vált az intézmény, mint amilyen a vezetője volt. Én 2009-ben kerültem ide.

* Ezek szerint fiatal intézményről beszélünk.

— A múzeum 2002-ben alakult meg, de ez valójában egy több évtizede húzódó folyamat. Ács Józsefünknek — aki az ötvenes években alapított itt művésztelepet – már akkor volt egy elképzelése, hogy galériát hozzon létre Topolyán, de ez ennyiben is maradt. A hetvenes évek elején a szabadkai régészek — Szekeres László és Ricz Péter — összefogtak a topolyai községi képviselő-testülettel, aminek köszönhetően megkezdődtek itt az ásatások. A megállapodás szerint ami a földből kikerül — avar meg szarmata kori leletek –, az a majdan nyíló önálló topolyai községi múzeum gyűjteményének az alapja lesz, de az intézmény akkor sem tudott létrejönni. Utána, a kilencvenes években ismét tárgyaltak róla, de végül csak 2002-ben vált aktuálissá a téma, akkor is csak a szabadkai főintézmény kihelyezett részlegeként lehetett létrehozni a múzeumot egy munkatárssal.

* A múzeumpedagógia összetett, egyszersmind nagyon izgalmas szakma, hiszen egyrészt mindig korszerűnek kell lennie ahhoz, hogy a ma emberét meg tudja szólítani, illetve kreativitásra ösztönöz, hogy az adott kereteken belül kell mozogni. Számodra miből tevődik össze ez a hivatás?

— Néhány évvel ezelőtt számomra nagy felfedezés volt, hogy megismertem az embertípusokat, ami nagyon jó alap a közönséggel való kommunikációban. A munkám során különböző generációkkal, különböző embertípusokkal találkozom. Előbb-utóbb kiismerem azokat, amelyek már ismétlődnek. Egy múzeumi munkatársnak, aki a közönséggel dolgozik, nagyon fontos, hogy megtanuljon nyitottnak lenni, mert olyan lesz a múzeum, amilyen ő maga. Meg kell tanulnia, melyik típusú embernek hogyan prezentálja a kiállítást úgy, hogy a kulturális örökségünket az éppen akkori hangulatával is meg tudja ismerni. Mivel még maga a múzeum is új nálunk, az is kihívás, hogy az emberek megismerkedjenek a múzeum, a kiállítás fogalmával, vagy hogy egyáltalán eljusson hozzájuk az információ. Sokra megtanít ez a munkakör, mert valóban mindenre kell gondolni.

Szabó Attila felvétele

* Az ismeretanyag átadásában mit tartasz fontosnak?

— Néhány éve volt rá lehetőségem, hogy elvégezzek egy kiállításrendezői képzést a Skanzenben. Addig arra helyeztem a hangsúlyt, hogy a már meglévő kiállításokat minél érthetőbben tudjam prezentálni. A következő lépés az volt, hogy megtanuljam rendezni a kiállítást onnantól kezdve, hogy kitalálom, mi legyen a téma, egészen addig, hogy az az emberek számára érthetővé és élménnyé váljon. Volt egy korábbi régészeti kiállítás, melynek felújításánál már a tanultakat tudtam alkalmazni. A most pénteken nyíló Tóth Ferenc-kiállítás pedig már teljesen az ott szerzett tapasztalatok alapján készült. Érdekes, hogy amikor az ember megálmodik egy kiállítást, a fejében van egy elképzelés, és szinte biztos, hogy teljesen más anyag gyűlik majd össze, mert elhunyt, ismeretlen személyek esetében nagyon sok minden nincs már meg. Ekkor ki kell találni egy picit másabb történetet azokból a tárgyakból, amelyeket sikerült összegyűjteni. Ez egy nagy kaland, nagy kreativitást igényel.

* A Topolyai Múzeum az elmúlt tizenhárom évben a Szabadkai Városi Múzeum kihelyezett tagozataként működött. Már a tízéves jubileum alkalmával felmerült az önállósodás gondolata, mely mostanra valósággá vált. Az elmúlt három évben mi történt a színfalak mögött?

— 2012-ben voltunk tízévesek, akkor került be ez a cél az MNT kulturális stratégiájába is. Nagyon örülök, hogy abban a csapatban, amely összeállította a stratégiát, nagy számban voltak jelen muzeológusok, akik jól tudták, milyen hátrányos helyzetben van ez az intézmény, mert egyszemélyes, kihelyezett részleg, a pályázatokon háttérbe szorul, és egy helyben topog. Ennek köszönhetően indult meg a folyamat, és az akkori kulturális tanácsos, Lovas Ildikó vállalta, hogy ezt végigviszi. A színfalak mögött annyi történt, hogy Topolya községnek el kellett fogadnia a javaslatot, és elő kellett készíteni a szükséges dokumentumokat. Szeptember 1-jére ért oda ez a folyamat, hogy miután bejegyeztették az intézményt, Topolya község múzeumává váltunk. Topolyán kívül még huszonkét település tartozik a községbe, sokféle nemzetiséggel és történettel. Az intézménynek most önmagáévá kell tennie ezt a sokszínűséget, mert ezt a kulturális örökséget, múltat kell feltárnunk.

* Az eddigi működéséhez képest miben változik meg a múzeum tevékenysége?

— Korábban is foglalkoztunk a körülöttünk lévő településekkel, ez most annyiban változik, hogy nagyobb területet kell feldolgoznunk. Bővítjük a személyi állományt, három alkalmazott lesz a múzeumban, így a feladatok is megoszlanak. Az elmúlt hónapokban — amióta elkezdett terjedni a hír, hogy községi múzeummá alakulunk — azt veszem észre, hogy egyfajta bizalom alakult ki felénk. Az emberek tudják, hogy ha egy gyűjteményt adnak nekünk, akkor az már itt is marad nálunk. Jönnek, mesélik, merre tudnak ásatási helyszínt, hozzák azt a kis hagyatékot, amelyet évtizedek óta őriznek.

* A programokra vonatkozóan melyek a múzeum rövid és hosszú távú tervei?

— A városnapra terveztük a Tóth Ferenc-kiállítást. Tóth Ferenc 1940-ben született Topolyán, mindössze negyven évet élt, de nagyon sok mindennel foglalkozott: költő volt, néprajzkutató, művelődésszervező és tanár. Amikor a kiállítás-szervezői tanfolyamot elvégeztem, már akkor felmerült bennem, hogy egyszer majd készítek egy kiállítást a munkásságáról. Személyesen nem ismerhettem, de már középiskolás koromban rátaláltam egy nagyon ritka könyvére, egy népballada-gyűjteményre, melyet szavalóversenyre is vittem. Később elkezdtem járni az Auróra Stúdióba szavalni, és kiderült, hogy ezt a stúdiót ő alapította. Az anyagát éppen mostanra sikerült összegyűjteni, ráadásul Tóth Ferenc az idén lenne 75 éves, és 35 éve hunyt el, azaz több évforduló is erre az évre esik, úgyhogy ezzel a kiállítással nyitjuk meg ünnepélyesen az intézményt, szeptember 11-én. A következő hagyaték, melyet feltárunk, egy nem is annyira elfeledett, mint inkább ismeretlen pacséri festőé lesz, de ez egyelőre maradjon meglepetés. Készülünk pályázatot kiírni a másik két alkalmazott számára is. Akik megfelelnek a követelményeknek, azok megkezdhetik a gyakornoki évüket, majd miután levizsgáznak a Vajdasági Múzeumban, elkezdhetik feldolgozni a gyűjteményeket.

* Igazgatóként mi a legfőbb szempont, melyet az intézmény vezetésénél magad elé tűztél?

— Nagyon sokfélék vagyunk a községben, sok helyről telepítették ide az itt élőket, és sajnos mindmáig megfigyelhető egyféle idegenség egymás közt. A múzeumnak nagy szerepe lehet abban, hogy ez az idegenségérzet elmúljon, illetve hogy összehozza az embereket, bemutassa a különféle települések múltját, és megismerjük egymást. Ezt szeretném képviselni, hogy együtt legyünk ebben a sokszínűségben.

Kattintson az alábbi képre, és tekintse meg a szerző adatlapját is:
Gyurkovics Virág