Együtt a család apraja-nagyja - Barát István fotója

Nem mindennapi összejövetelt tartottak Padén, a magyar kultúrkör épületében. Olyat, amelyről -túlzás nélkül állíthatjuk --, az egész falu beszélt. A település kicsi ugyan, de azért a névnapok, születésnapok, eljegyzések, lakodalmak nem mennek ritkaságszámba. Most azonban másról volt szó.
Ott jártunkkor a vendégek többsége az asztalnál ült, néhány fiatalasszony éppen az ebédet tálalta, a gyerekek az udvaron ugrándoztak, egy ifjú házaspár a kisbabáját -mint később megtudtuk, a találkozó legfiatalabb résztvevőjét --, igyekezett elaltatni. Itt az ideje, hogy eláruljuk a titkot: a népes sereglet valamennyi tagja, több mint hetvenen, ugyanahhoz a családhoz tartozott. Csak hatan nem tudtak eleget tenni a meghívásnak.
Csóré Illésnek és Kaszap Veronának kilenc gyermeke volt, közülük hetet fel is neveltek: Vera (a férje után Lackó) 1933-ban, János 1935-ben, Ilonka (Szimindri) 1936-ban, Mária (Rice) 1938-ban, Pista 1941-ben, Misi 1945-ben és végül Rózsa (Fehér) 1950-ben született. åk összesen tizenhét gyermekkel büszkélkedhetnek, Illés és Verona unokáival. A sorban természetesen a dédunokák következnek, szám szerint 32-en, majd az ükunokák, akikből egyelőre öt van.
A családtalálkozó ötlete Csúri Mihálytól származott, akit később az adai otthonában kerestünk fel. Először arra próbált meg rávilágítani, hogyan lett a Csóréból Csúri, vagyis milyen kapcsolat van a vezetéknév két formája között.
-Mi már, az én családom, Csúriak vagyunk, de apámat Padén Csóré Illés bácsinak ismerték, és a faluban élő fiútestvéreimet is mindenki így emlegeti. Érdekes történet ez, nehéz lenne kibogozni, de az tény, hogy a vezetéknevünk a különböző iratokban kétféleképpen szerepel. Ha nem is a legkisebb, de a fiúk között én vagyok a legfiatalabb, ezért engem mindenki Kis Csórénak szólít. Három testvérem maradt Padén, három Adára, anyánk szülővárosába került, egy pedig Szabadkára költözött. Sajnos, már csak hárman élünk a hétből.
* Nem kis feladatra vállalkozott, amikor eldöntötte, összehozza a családot. Miért érezte ezt szükségesnek?
-Hosszú ideig a Halász József Mezőgazdasági Kombinát buszsofőrje voltam. A padéi iskolások is jártak át hozzánk paprikát szedni, mindig én mentem értük. Egyszer az volt a jutalmuk, hogy négy héten át minden szombaton elmehettek Magyarkanizsára a gyógyfürdőbe. Akkor is én fuvaroztam őket. Velem tartott a feleségem és a mi két unokánk, a társaságban pedig ott volt János bátyám négy unokája is. A gyerekek, akik tulajdonképpen második unokatestvérek, nem ismerték egymást. Akkor jutott eszembe, milyen jó lenne, ha valamennyien találkoznának és összebarátkoznának. Aztán múltak az évek, az elgondolásból nem lett semmi. Egészen a hatvanadik születésnapomig, amikor nagy, sátoros összejövetelt rendeztünk itt nálunk, az udvarban. Ötvennyolcan ültük körül az asztalokat. Ismét felvetettem az ötletet, hogy családtalálkozót kellene szervezni. Kérdezgettem a jelenlévőket, mi a véleményük róla? Mivel mindenki bólogatott, hozzákezdtem. Nem volt könnyű, egy kicsit idegeskedtem is, de most, amikor már túl vagyunk rajta, nagyon örülök, hogy ilyen jól sikerült. Mindenki arcán a boldogságot láttam, az emberek elengedték magukat, beszélgettek, nótáztak, táncoltak, jókedvűek voltak. A gyerekek között akadt jó néhány, akik most találkoztak először, de hamar összebarátkoztak, együtt játszottak, szórakoztak. Bizonyára mindenki sokáig emlékszik majd erre a vasárnapra. Nem sajnálom a fáradságot, megérte, de nem tudom, lesz-e még ilyen alkalom az életünkben.
Házigazdánkat csak biztatni tudtuk a folytatásra. Búcsúzóul azt mondta, ő a jónak sohasem akar elrontója lenni, ha valaki meg akarja ismételni a találkozót, áll elébe, szívesen segít mindenben.