Egy családi sorozat ez, egyrészt abban az értelemben, hogy családostul nézhető (a mai sorozatok legtöbbjével ellentétben nem igyekszik lépten-nyomon sokkolni a nézőt), és abban az értelemben is, hogy egy család történetét meséli el.

A Pearson család tagjainak életét két különböző idősíkban látjuk. A ’80-as években Jack és Rebecca Pearson (Milo Ventimiglia és Mandy Moore) hármas ikreket várnak, ám az egyik iker halva születik. Kevin és Kate mellé tehát örökbe fogadják Randallt, a fekete csecsemőt, akit aznap hoztak be a kórházba, a biológiai apja ugyanis egy tűzoltóállomáson hagyta. A három gyermeket együtt nevelik fel, sok szeretettel és törődéssel, olyankor is, ha ez a szülők részéről lemondásokkal jár.

A másik idősík a mi jelenünk, ahol a három testvér felnőtt életét követhetjük. Kevin (Justin Hartley) színészként keresi a kenyerét, családja azonban nincs, állandó elégedetlenség gyötri. A húga, Kate (Chrissy Metz) kórosan túlsúlyos, anyjával feszült a kapcsolata, apja korai halálát pedig sohasem tudta igazán feldolgozni. A túlsúlyosokat segítő csoportban azonban találkozik Tobyval (Chris Sullivan), aki csakhamar udvarolni kezd neki. Randall (Sterling K. Brown) a „nagy hármas” legstabilabb tagja, családos ember, és a cégében is tiszteletre méltó karriert futott be. A sorozat történetének első részében hosszú nyomozás után rátalál biológiai apjára (Ron Cephas Jones), és ez felkavarja az állóvizet.

A This is Usban ábrázolt család tehát egyáltalán nem hétköznapi. Ám érezhető, hogy a készítők ennek az atipikus családtörténetnek az elmesélésével az amerikai társadalom (vagy legalábbis a városi, demokrata részének) tablóját akarják megrajzolni. Akár a címbe is belelátható ez, hiszen az Us nemcsak a többes szám első személyt, hanem a US-t, vagyis az Egyesült Államokat is jelölheti. Abban is látszik ez a szándék, hogy a hármas ikrek közül az egyik testvér fekete, ami akár kínos pécéskedésnek is hathatna, ha a sorozat nem aknázná ki ilyen jól a fehérek között felnövő néger gyerek karakteréből adódó lehetőségeket.

A sorozatot Dan Fogelman író-producer eredetileg nagyjátékfilmként álmodta meg, ebben a változatban még nyolcas ikrek szerepeltek volna. Végül nem forgatták le (talán jobb is), Fogelman viszont kivágott néhány karaktert, és tévésorozattá alakította a történetet. Ez nagyon jó döntés volt, Fogelman szerint ugyanis még az eredeti, mozifilmes változat történetének sem volt „határozott iránya”. A sorozatformátum azonban viszonylag jól tűri ezt, van idő nézelődni, az alkotás nem lineáris időkezelésének köszönhetően a történetet szinte a végtelenségig lehet bővíteni. A jelenben futó szál ugyan alapjában lineáris, de szinte nincs olyan epizód, amelynek egy része ne a jövőben vagy (gyakrabban) a múltban játszódna. Ezek a legtöbbször kapcsolódnak a jelenbeli szálhoz, és azt magyarázzák, néha viszont az is megtörténik, hogy a múltbeli események kerülnek fókuszba.

Szinte furcsa, hogy egy ilyen alkotás a negyedik legnézettebb amerikai sorozat lehet, húsz éve valószínűleg nem így alakult volna a sorsa. Azt, hogy ezt a bonyolult időszerkezetet rengetegen tudják követni, nyilván az a tény magyarázza, hogy a nyugati átlagpolgár szeme előtt mára töméntelen mennyiségű filmkocka futott le. A sorozat sikerességéhez a minőségén kívül az is hozzájárulhatott, hogy az emberek talán kezdenek egy kissé belefáradni a Trónok Harca-típusú, történelmi intrikákkal és véres jelenetekkel teli alkotásokba. Ezenkívül azt sem szabad elfelejteni, hogy amíg világunk határozottan a destabilizálódás felé halad, és még a csapból is éles, durva hangú kultúrharc folyik, addig a This is Us világában a szeretet mindig ott van a levegőben, a politika pedig szinte egyáltalán nem kap benne szerepet. Még az olyan témák, mint a feketék helyzete vagy a homoszexualitás — a legtöbb kortárs mozgóképes alkotáshoz képest — is visszafogottan vannak bemutatva.

A Pearson család tagjai mind esendőek, és éppen ezért valóban szerethetőek is. Érdekes, hogy noha nem didaktikus, de a sorozat rengeteg pozitív példát mutat a konfliktusok kezelésére. Nincs hiány emlékezetes pillanatokban, a szereplőket a nézők szinte kivétel nélkül a szívükbe zárják, ez viszont paradox módon a sorozat egyik rejtett gyengeségévé válik. Azzal ugyanis, hogy a This is Us nem ábrázol igazán gonosz embereket, nagyon könnyen cukormázassá, emiatt pedig unalmassá válhat(na). Ez a második évad végéig nem következett be, mert a különféle traumák — különösképpen az apa korai halála — kellő mennyiségű bajt és gondot hoztak a sztoriba. Ahhoz azonban, hogy a sorozat később ne váljon túlzottan melodramatikussá, és a „cukorbetegség” is elkerülje, ennél nagyobb bűnöket is ábrázolnia kell majd, a karakterek között pedig ennél több valódi, hosszabban tartó konfliktusnak kell lennie.

Néhány kritikaíró felrótta a sorozatnak, hogy Kate életét szinte kizárólag a túlsúlyossága határozza meg. Nem értek velük egyet abban, hogy ez gond lenne, mert a mai világban egy kövér nő életében sajnos igenis ennyire meghatározó tényező a túlsúlya. Én inkább úgy érzem, Kate-tel kapcsolatban a készítők ott tévedtek, hogy ilyen korán, valójában a startmezőn írtak mellé egy szerelmes, romantikus férfit. A legtöbb túlsúlyos nő ugyanis nem attól fél elsősorban, hogy belefér-e majd az esküvői ruhába, hanem hogy egyáltalán lesz-e esküvője. Az írók nem mertek vagy nem akartak olyan nőről beszélni, aki attól retteg, hogy aggszűzként hal meg, inkább pozitív, bátorító példát akartak nyújtani, mondván: a szerelem nem súlyfüggő. Ez részükről egyfelől legitim választás, másrészt viszont kihagyott lehetőség arra, hogy vászonra vigyék a mai társadalom egyik valódi tabuját.

Összességében azonban a This is Us a kisebb gyengéi ellenére is egy jól megírt, remek alakításokkal teli, szerethető sorozat, melyet érdemes megnézni, ha az ember ki van éhezve arra, hogy valódi embereket és hétköznapi gondokat lásson a képernyőn. Jelenleg a harmadik évadját sugározzák, és gyanítom, még nagyon-nagyon sok rész áll előttünk.