Ritka az, amikor minden ilyen jól alakul, mint ezen a vadászaton. Sok az ember, a különféle elvárások, a csaholó ebek, melyek alig várják, hogy vadászhassanak.

A reggeli gyülekezéskor még sűrű köd borította be a határt, de az eligazításra már fel is szállt, és kiderült az ég alja. Ahogyan a nap kezdett egyre melegebben sütni, úgy lett egyre intenzívebb a földnek, az avarnak az illata. Tágra nyílt orrlyukakkal szívtuk magunkba. Nekem az otthont, a hazát juttatta eszembe. Érdekes, hogy éppen most erősödik fel bennem ez az érzés, amikor megint annyit vagyok úton.

Az eligazításkor nem volt vita, mindenki oda ment, ahová ki lett jelölve. Persze a csoportvezető ügyelt rá, hogy az idősebbeknek ne kelljen túl sokat gyalogolniuk, és a kukoricásba is inkább a fiatalokat küldte. Megtisztelve éreztem magam, mert én is hozzájuk kerültem! Elkezdődött a hajtás. A kutyák izgatottan szaglásztak, szaladgáltak a még nedvesen zizegő szárlevelek között. Inkább hallottuk, mint láttuk, merre járnak. Majd hirtelen feltűnt egy felszálló fácánkakas.

A közelben lévők rálőttek, de úgy látszik, mindenki elkapkodta, mert a kakas kukorékolva tovaszállt. Ebből nagy ugratások születtek! Persze senki sem sértődött meg, de mindenki igyekezett jobban összpontosítani, így amikor meghallottuk a következő fácánt, az jóformán fel sem emelkedett, már le is lőtték. Mire kiértünk a sor végére, addigra már minden vadásznak volt alkalma elsütni a fegyverét. Összeszámoltuk, ki mennyit lőtt, és indultunk a másik, még lábon lévő kukoricásba.

Ott már rólam is lemelegedett a kabát. Éppen próbáltam magam kihámozni belőle, amikor a kutyám nagy csörtetéssel nekem rohant, mert egy nyúl szaladt el mellettem. Lőni nem tudtam, mert a puskát megtörve a földre tettem, amíg vetkőztem. Ebből is az a tanulság, hogy nem a kukoricásban kell vetkőzni, hanem vagy induláskor kell levetni a felesleges holmit, vagy tűrni kell a végéig. Kaptam is érte a többiektől rendesen. Főként, hogy a nyúl úgy futott ki, hogy senkinek sem volt alkalma rálőni!

Nem sokkal ezután két őz ugrott fel, és vette az irányt a közeli tanya felé. A kukoricás végén megint nagy durrogás volt, mert egyszerre több fácán is felszállt. Az egyiket többen is meglőtték, „örült”, akinek az jutott, mert annyi sörét volt benne, mint mákos kalácsban a mák. Az ilyen fácánokat általában valamelyik fiatal vadásznak szokták odaadni, hadd örüljön, hogy kapott valamit, otthon meg majd szöszölhet vele.

Tíz órakor reggeliztünk, mindenki betette a közösbe, amit hozott. Jó alkalom ez arra, hogy megvendégeljük egymást kolbásszal, sózott szalonnával, disznósajttal, hurkával. Ilyenkor előkerülnek a feleségek által savanyított uborkák — pajzán megjegyzésekkel fűszerezve. Ha kicsi az uborka, akkor az asszony valószínűleg másra tartogatja a nagyot, ha meg nagy, akkor ott már biztosan nincs rá szükség. Potyázók persze mindig akadnak, de ők is megkapják a nevelő célzatú odamondogatásokat.

Jók ezek a közös reggelik. Nem hiába mondták a régi öregek, hogy a malacok is jobban híznak, ha többen vannak! Reggeli után már nemigen volt kedve senkinek sem gyalogolni, így a tóparti nádasba küldtük be a kutyákat. Nagy meglepetésünkre nem fácánok szálltak ki, hanem egy dühös pecás irányított bennünket másfelé!

Hazafelé meghajtottunk még egy nádast, és már meg is lett az elegendő vadászzsákmány.

Miközben a lelőtt vadat tisztítottuk, vadlibák húztak el felettünk az égen V alakban, jelezve, hogy nemsokára itt a tél. Szép nap volt, legyen ilyenben része másoknak is!