A budapesti Ciszterci Szent Imre-templom kórusa Székelykevén

A budapesti Ciszterci Szent Imre-templom kórusa 1972-ben alakult, szentmiséken és liturgikus eseményeken lép fel, különös tekintettel a katolikus egyházi élet jeles napjaira. Létszáma negyvenhárom fő, repertoárja pedig az egyházi zenetörténet teljes skáláját átfogja. Az énekkar több alkalommal is vendégszerepelt Salzburgban, Linzben, Párizsban, Versailles-ban, Frankfurtban, Nürnbergben, Stuttgartban, Sandomierzben (Lengyelország), valamint Kárpátalján és Erdélyben. Szakmai naplójában arra a bejegyzésre is rábukkantunk, hogy a 2009-es Haydn-évben Kismartonban, a szerző egykori templomában léptek föl. Az egyházi népének és a vallásos költészet szinte feltáratlan területnek számító hagyatékának publikálásához a régi magyar kultúra ápolásának, bemutatásának szándéka vezette a budapesti kórust.
Hosszas készülődés után végre a Délvidékre, pontosabban Közép- és Dél-Bánságba is megérkeztek. Felléptek Nagybecskereken, majd Torontálvásárhely érintésével Székelykevére vezetett az útjuk, a helyi Szent István-templomban adtak hangversenyt. A csaknem egyhetes turnéjukat a verseci Szent Gellért-templomban megtartott koncerttel tették teljessé.
A kórus karnagyát, Csányi Tamás tanár urat kértük fel, hogy mondjon néhány szót magukról. 1979 óta építi szerényen, elhivatottan és nagy szaktudással a budapesti egyházközség kórusát. A Liszt Ferenc Zeneakadémián diplomázott, s a régi magyar, illetve a történelmi Magyarországon keletkezett egyházi hagyaték feldolgozásán fáradozik. Szerkesztője és közreadója a 2004-ben megjelent Szép régi énekek című népénekgyűjteménynek, amely nyolcvankilenc, eddig még nem publikált éneket tartalmaz, orgonakísérettel.
- Célunk az, hogy bejárjuk a Kárpát-medence azon magyarlakta vidékeit, amelyek ma már nem tartoznak Magyarország területéhez - mondta lapunknak Csányi karnagy úr, s egyúttal a sajnálatát is kifejezte, hogy a Délvidék csak most kerülhetett sorra. Szívük szerint már előbb is jöttek volna, ha nincsenek a háborús évek. Igen fontosnak tartjuk végre bejárni ezt a vidéket is, s az ittenieknek átadni azt a szeretetet, ami szorosabbra fűzhetné az anyaország és az elszakított területein élő magyarok kapcsolatát. Nem a fellépéseink helyszínei, hanem a termeket megtöltő emberek, a velük kialakított személyes kapcsolatok válnak ezúttal is a legmaradandóbb emlékeinkké.
Mivel minden közösséghez csak lélekben felkészülten szabad elvinni az énekeket, ezért mi sem természetesebb, mint hogy odahaza, útra kelés előtt beszélgetünk a lehetséges körülményekről is. Jólesően nyugtáztuk, hogy az előre elképzelt sablon ezúttal ''sem jött össze”. A kis települések templomaiban is rendkívüli akusztikát tapasztaltunk, és az is igen inspiráló volt, hogy a közönség felállva tapsolt meg bennünk. Ezúttal is arra törekszünk, hogy magyar zeneszerzők művét hozzuk el, a nagyböjthöz igazítva a válogatást. Mellesleg azt is el kívántuk mondani, hogy a szocializmust építő korszak hosszú évtizedeiben is éltek olyan zeneszerzők, akik minden megpróbáltatás ellenére emberek tudtak maradni. Ékes példája ennek Werner Alajos budapesti pap is. Muzsikáját a társadalom nagy része nem honorálta, és persze az is szálka volt ellenzői szemében, hogy több helyen is létrehozott olyan gyermekkórust, amelyben nemcsak az énekhangok, de maga a keresztény neveltetés is rendkívül fontos volt. Persze őt is több ízben börtönbe csukták s megkínozták.
A kórus előadásában minden egyes bánsági színhelyen Liszt, Bárdos Lajos, Kodály Zoltán és Werner Alajos műveiből készült válogatást adtak elő, kibővítve azt egy szép régi énekkel is, amelynek szerzője a XVII. századi Erdélyben élt.