home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Egy nap a VOLT-on
Szerda Zsófia
2016.07.18.
LXXI. évf. 28. szám
Egy nap a VOLT-on

Sopron. Ha van valami, ami igazán messze van tőlünk Magyarországon, akkor az Sopron. De ha Csehországba és a romantikus Párizsba is hajlandóak vagyunk elutazni Damien Rice koncertje kedvéért, akkor miért éppen Sopront hagynánk ki? És különben sem jártam még a nagy hírű VOLT Fesztiválon. És Sopronban sem. Melyből, mondjuk, most sem láttam túl sokat.

Vonatút. Hosszú, hosszú vonatút. Átszállásokkal olyan helyeken, mint Kőbánya-Kispest és Kelenföld. Kelenföld. Mint valami Gyűrűk ura helyszín. Korai indulás, pizzás csiga a Csiga pékségben, egy jó barátnő, kávé bekészítve. Ezek mind fontos tartozékai egy jó utazásnak. És aztán irány Sopron. Városnézésre nem maradhat idő, hiszen jó idejében odaérni, hogy az első sorból tudjuk hallgatni ezt az ír csodát a gitárjával, a pedáljaival és azzal ez elbűvölő hangjával. A VOLT Magyarország vidéki városainak fesztiváljai között az egyik legjobb. Európa legjobb fesztiválja — hirdetik sok helyen a feliratok egy kis túlzással, de reklámnak mindenképpen jó.

Forró, fesztiválozós idő, sort várni sem kell, gyorsan bejutunk, szerzünk egy fröccsöt, melyet, meglepetésemre, félliteres műanyag üvegben lehet vásárolni, és a neve: fröccs. Így, nemes egyszerűséggel, hogy fröccs. Rengeteg színpad, mindegyik gyorsan megközelíthető távolságban egymástól, mégsem zavarja egyik a másikat. Csak a két nagyszínpad van egymás mellett, itt a koncertek egymást váltják. Amint az egyiknek vége, a másik színpadon kezdődik egy újabb. Ezeken lépnek fel a sztárok, a legnagyobbak, vagyis azok, akik éppen most annak számítanak. A felhozatal főleg a magyarországi palettát vonultatja fel, de azt szinte hiánytalanul. A Quimbytől a Punnany Massifig mindenki itt van.



Pénzzel semmiért nem lehet fizetni, hanem ki kell váltani egy kártyát (pénzért), és a pultoknál egy pittyentéssel tudunk vele vásárolni. (Miután bejelöltük, hogy mennyi borravalót szándékozunk adni. Persze mi csak a harmadik ital után jöttünk rá, hogy van olyan opció is, hogy nulla.) Ez a megoldás tetszetős, hiszen csak a kártyára kell vigyáznunk. Az viszont nem tetszett, hogy a kártya 1000 forintba került, és ennek az összegnek a felét csak akkor szolgáltatták vissza, ha a kártyával kapott zöld zacskót megtöltöttük szeméttel. És itt sem a szemétszedéssel van gondom, azt nagyon is támogatom, hanem azzal, hogy aki, mondjuk, csak egy napra látogat ki a fesztiválra, és hajnalban vonatozik haza, lehet, hogy nem fog három órakor szemetet szedni. Mi sem szedtünk. Nem vagyunk elég zöldek. Vagy elég lazák.

Gyors vacsora, és irány a nagyszínpad. Mindjárt következik Ő, akiért jöttünk. Kevesen várják, az első sorban csupa lány, de még fél óra a kezdésig. Addig hallgatjuk a másik színpadon bulizó 30Y-t. És aztán belecsap Damien is. Rögtön a kedvenc számommal kezd, nem szabad sírni, ez mégiscsak egy fesztivál, és nem fogok itt elérzékenyülni. Pedig van min. Ezek az energiák és a dalszövegek minden alkalommal kikészítenek. Looppedál, többszólamú éneklés, és Damien mindig felépít egy egész szimfonikus zenekart, minden dalban van egy gyönyörű felvezetés, a közepén őrület, üvöltés ez már, nem is éneklés, és aztán vissza a földre néhány akkordnyi lassan folyó, finom sorral. Nem kizárólag az új album dalait játszotta, mint a párizsi koncertjén, inkább csak a slágereket adta elő, ami érthető is, hiszen ez mégiscsak egy fesztivál. A közönség csendben hallgatja. Ez nem az az ugrálva őrjöngő zene, ezért a színpad egy érdekes kis oázissá változik a fesztivál őrületében. Egy kis csend, egy kis nyugalom. A nap is éppen most tűnik el, jó az időzítés. A koncert után jó rajongókhoz illően a VIP-bejáratnál ácsorgunk, arra várva, hogy majdcsak kidugja a fejét, és vált velünk néhány szót. Mivel fényképezkedni és autogramot adni soha nem szokott (nem szereti a sztárolást), viszont társalogni szeret, reménykedünk.



Eközben a Quimby a 25. születésnapját ünnepli a szomszédos színpadon, de most ez sem fontos, és végül is idehallatszik. Sorban hangzanak fel a legnagyobb slágerek: Halleluja, Most múlik pontosan, Libidó és a többi. Velünk még néhányan várnak Damienre, hátha... Megszomjazunk, egy picit bele is fáradunk, és különben is, mi már Párizsban megkaptuk a privát fellépést hajnalban a járdaszigeten. Még éppen elcsípjük a Quimby-koncert végét, és továbbállunk. Egy kis táncikálás valami retrópartiban, egy kis Szabó Balázs Bandája. Most sokkal bulisabbnak tűnik a zenéje, mint amikor Szabadkán először hallottam élőben zenélni. Rengetegen vannak, mégsem érzem tömegnek. Lehet közlekedni, üldögélni, van népzenesátor, chill-out stage, egy óriáskerék, bungee jumping és hát tömérdek árus. Az árak az egekben, de ki lehet bírni.



És aztán eljön az éjfél, minden átváltozik egy picit, megindul az elektronikus zenei áradat. Úgy látszik, az élő zenészek éjfél után elmennek aludni. Én és az elektronikus zene nem vagyunk a legjobb barátok, de eldöntöttem, adok egy esélyt ennek a technónak, illetve az egyéb csodáknak. Persze van olyan műfaj, amelyet én is nagyon szeretek, egy kis drum and bass mindig jólesik, ha táncolni szeretne az ember. Na, az itt nem volt. Legalábbis mi nem találtunk. Elmentünk hát a nagyszínpad elé Paul Kalkbrennert hallgatni, és figyelni az embereket. Tudományos megfigyelés. Mikor örülnek? Mikor sikítanak? Mikor vannak a zenében tetőpontok? Mert az én sokat hallott fülemmel nem mindig értem, mikor mi történik, szerintem ugyanis nem sok minden történik. Egyhangú, monoton valami ez a techno. Már ha ez techno. A megfigyelésből levonható következtetések pedig a következők: kétféle táncos van, a lötyögő és a „minden izmát megfeszített, keményen vezénylő”, illetve megfigyelhető még az is, hogy a közönség erőteljesen reagál a fényre és a sötétre — sikítással, üvöltéssel és tapssal. Elég hamar meguntuk, és elég hamar megint a retro stage-en találtuk magunkat. Jó kis kilencvenes évek egy picit megbolondítva, felpezsdítve, táncosabbra alakítva.

De egyszer mindennek vége szakad, hajnali hazavonatozás, egy röpke másfél óra stoppolás Szegedről Szabadkára a negyven fokon délben, és már haza is értünk. MegVOLT ez a Sopron is. Azért mindent egybevetve tömény volt, hangulatos, rövid és hosszú. Ha maradtunk volna, biztosan megnéztük volna a Prodigyt, az Iron Maident és a Bohemian Betyárst is.


Fotók: Mohai Bence, Nyikos Péter, Volt Fesztivál


Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..