Az eszéki HunCro Médiaközpont kiadásában, a Horvát Köztársaság állami költségvetésének anyagi támogatásával jelent meg az idén Kontra Ferenc író, költő, műfordító Horvátország magyar irodalma - A kezdetektől napjainkig című gyűjteményes munkája, amely elsőként próbálja meg egy kötetbe foglalni a horvátországi magyar irodalmat.
" Úgy érzed, sikerült a vállalkozás, valóban belekerült a könyvbe minden, amit szerettél volna, illetve ami fontosnak érzel?
- Igen. Olyan ez, mint a kegyelmi állapot, kívülállóként forgatom a könyvet, és néha még bele is olvasok, már minden szöveg olyan benne, mintha én írtam volna, szinte kívülről tudom ezt a félezer oldalt. Emblematikus művek, és azt tudom csak másoknak adni, amit magam is szívesen olvasok. Az ilyen jellegű munkát csak folytatni lehet, befejezni nem.
Némi megszállottság kellett hozzá, mert annyi mindent szeretnék elmondani és közölni, de a terjedelem véges. Mégsem tudtam szelektálni pl. Neumayer K. Dezső A Karassó mellől című kötetéből, egyrészt, mert annyira kötött és egységes, másrészt, mert a megszerzése is nagyon kalandos volt. Tudtam ugyan a létezéséről, de a kötet két változatát csak most sikerült együtt elolvasnom. Azért annyira személyes a felfedezés, mert egy elfeledett szerzőről van szó, akit a század elején jelentős íróként tartottak számon. Egy bohém életű darázsi papról, aki megírta a Karasica mentén együtt élő népek történeteit, köztük olyanokat, melyeket a nagyszüleimtől ismertem, és beleépítettem a Drávaszögi keresztekbe. Mintha még a tudattalant is örökölnénk. Katartikus élmény volt ugyanazokat a történeteteket első kézből, a kortárs író novelláiban felfedezni. Közben azzal is szembesültem: mintha anyanyelvi eszköztárunk, sőt a mondatfűzésünk is velünk születne.
" Mi ösztönzött ennek az összeállításnak az elkészítésére?
- Kihívást jelentett, és egy merőben eltérő nézőpontot. A múlt században egyáltalán nem készült semmilyen összefoglaló munka a térség irodalmáról. Koncepciójában azt az elképzelést követi, hogy nincsenek történelmi csomópontok, sem időbeli korlátok, csak művek vannak, melyek egymásutánjában cselekménybeli, motivikus összefüggések vannak. A könyv irodalomtörténeti összefoglalóval indul, majd következnek a szövegek, gyakran egész kötetek, melyek így együtt most jelennek meg először, végül a lexikon és a források. A felfedezések teszik igazán érdekessé a könyvet. Olyan művek szerepelnek itt, melyeknek nem is volt második kiadásuk, a munka legküzdelmesebb része a sajtó alá rendezés volt. Száz-kétszáz éves szövegek esetében számolni kell a bíbelődéssel, jóformán egyetlen mondat sincs, amiben nem akadna valami teendő, ilyen a forráskutatás, szövegek összevetése. De téved, aki azt hiszi, a huszadik századi szövegek már problémamentesek, a helyesírásuk rendezése semmivel sem volt könnyebb. Amikor az ember ekkorát merít, ennyi könyvet forgat egyszerre, önkéntelenül is összehasonlítja a kiadások lelkiismeretlenségeit. Függetlenül attól, hogy mikor keletkezett egy mű, a szerző szándékait tiszteletben kell tartani, ehhez szakmai alázat kell. Legalább annyi időbe telt az írók portréjának felkutatása, mint a róluk szóló életrajzi jegyzetek megírása. Nem sok portré maradt fenn például Balogh Istvánról, aki Moliére első magyar fordítója volt, Ács Gedeonról is sikerült egy eddig ismeretlen, amerikai portrét találnom, Janus Pannonius pedig mindenkit meglepett, kötetben ugyanis csak itt látható a digitális arcmása, melyet a 2008-ban megtalált földi maradványai alapján rekonstruáltak.
De az életrajzi adatok sem olyan evidensek, mint sokan gondolnák, nem lehet őket egyszerűen átvenni valahonnan, gyakran hosszú utánajárást igényel egy-egy adat, mert a lexikonok eltérő születési helyeket és időpontokat közölnek.
" Elégedett vagy-e azzal az úttal, amelyet a kötet a megjelenésétől a mai napig megtett, eljutott-e például azokhoz, akiknek tanagyag-pótlóként szántad, a horvátországi magyar középiskolásokhoz?
- A megtett út egyes állomásain, Kolozsváron a nagy múltú Bretter György Körben, Budapesten a könyvhéten a Ráday Könyvesházban, aztán Zentán és Újvidéken, mindenütt szép számú, értő és érdeklődő közönség előtt mutattuk be. Végül Vörösmarton, a Külhoni Magyar Újságíró-egyesületek Konvenciója tanácskozásának keretében hat ország médiaszakértői előtt, ami azért volt megható a számomra, mert a Várhegyen egy pincészet teraszán, a nagyszüleim házának szomszédságában zajlott le a bemutató, ahol a gyerekkoromat töltöttem.
A könyvbemutatókon kiderült, hogy először az egyetemi tanárok és a tudományos kutatás érdeklődését keltette fel. Nem várt eredmény. Emellett annak örültem legjobban, hogy a könyv hazatért: otthon már az elmúlt tanév végén a diákok kezébe került, hiszen valóban nekik szántam.
" Hogyan definiálnád a hovatartozásodat? Horvátországi magyar írónak vallod magad, annak ellenére, hogy már huzamosabb ideje nem élsz azon a területen, és a külföldi (Németország stb.) irodalmi jelenlétet is fontosnak tartod?
- Pontosan így van. A közönség jogos elvárása, hogy megtudja, ki vagy és honnan jöttél. Mindenütt otthon vagy, ahol olvasnak, országtól és nyelvtől függetlenül. Amikor ez az interjú megjelenik, már Lengyelországban leszek, a wroclawi prózafesztiválon, ahol a tizenhat országból érkező részvevők novelláit külön lengyel és angol nyelvű antológiában adják ki ebből az alkalomból.
" Az egyik könyvbemutatón azt mondtad, hogy a könyv miatt leálltál a teljes szépirodalmi tevékenységeddel. Most, miután megszületett, és járja a maga útját, bizonyára Te is máson kezdtél el dolgozni, és visszatérsz a szépirodalomhoz?
- A négy regény után szünet következett, most úgy tekintek az elmúlt öt évre, mint aki előtt újra kinyílt egy kapu, és egy új világot teremt az új könyvéhez. Enélkül nincsen alkotás. Abban a világban otthon kell lenni. Azok közé az írók közé tartozom, akiket el szoktak olvasni, most sem adom alább, ez a bizalom kötelez. Jövő nyáron kell leadnom az új könyvem kéziratát.