* Milyen ereklye került a templom tulajdonába?

— Ez Boldog IV. Károly egyik kitüntetése, melyet a ruháján viselt. Itt, a kertvárosi plébánián akkor kezdődött IV. Károly tisztelete, amikor befejeztük a templom belső felújítását. Utolsó lépésként az ablakokat is rendbe kellett tenni, és mivel igazi vitrázsokra nem volt pénzünk, imitációkat helyeztünk el, ezek közül az egyik IV. Károlyt ábrázolja. Jómagam Budapesten hallottam róla először. A kommunizmus megpróbálta befeketíteni, de szerettem volna többet tudni róla. Az emberek többségében akkor támadt fel a kíváncsiság iránta, amikor Szent II. János Pál pápa boldoggá avatta. Ez 2004-ben történt, és ez volt az utolsó boldoggá avatás, melyet a pápa személyesen vezetett, később már a megromlott egészségi állapota miatt nem sokszor állt ki a nyilvánosság elé. Érdekesség, hogy Szent II. János Pál pápa polgári neve Karol (Károly) Wojtyła volt, és azért kapta, mert az édesapja az Osztrák—Magyar Monarchia hadseregében szolgált (Krakkó és környéke abban az időben a Monarchiához tartozott), és nagy hatással volt rá az 1916-ban trónra kerülő ifjú király személye. Elhatározta, hogy ha fiúgyermeke születik, Károlynak fogja nevezni.

* Hogyan került egy ilyen ereklye a Jézus, a munkás templomba?

— Egy itteni, bácskai magyar pap, Pesznyák Béla atya nemrég hazatért Kanadából, hogy nyugdíjas éveit itthon töltse. Nem üres kézzel jött: egy ottani, bezárt és felszámolt templomból hozott ereklyéket, melyeknek elsősorban az eszmei értékük említésre méltó. Észak-Amerikában sajnos mindent a pénz irányít, és ha egy egyházközség nem tud annyi pénzt kitermelni, amennyit az egyházmegyei vezetőség előír, akkor — akár van hívő, akár nincs — a templomot bezárják. Erre a sorsra jutott tehát egy kanadai magyar egyházközség is. Amikor erről tudomást szereztem, beszéltem a püspök atyával, és ő jóváhagyta, hogy a Boldog IV. Károlyhoz köthető ereklye hozzánk kerüljön. Ez egy kitüntetés, melyet Habsburg Ottó felesége és lánya vitt ki Kanadába, ajándékként az ottani templomnak. Az egyházközség nem is tudta, miről van szó, a relikvia szinte feledésbe merült, mert az oltárban, egy kis fülkében zárták el. Pesznyák atya elmesélte, hogy amikor már biztossá vált a templom bezárása, és az értékeket elkezdték széthordani, akkor ő személyesen ment el és kereste meg ezt a kitüntetést, mely ruhaereklyének minősül, hiszen IV. Károly a ruháján viselte az aranygyapjas lovagrend kitüntetését. Ez a Német-római Császárság egyik olyan „megörökölt” lovagrendje, amelyet a Habsburg család mindmáig tart. Egy ilyen relikvia került tehát Kanadába, onnan pedig Szabadkára. Érdekességként megemlíteném még, hogy a felszámolt kanadai templom félig-meddig a „miénk”, mert a Vajdaságból kivándorolt magyarok építtették annak idején. Béla atyának is ezért volt fontos, hogy az ereklyét hazahozza: ha vajdasági emberek kapták ajándékba, akkor maradjon is meg az ő tulajdonukban.

* Mit jelent az ereklye a templomnak? Ilyen esetben beszélhetünk reklámról?

— Kellene. A középkorban nagyon fontos volt, hogy a templomok ilyen jellegű lelki értékeket birtokoljanak, és a templom rangját, nagyságát az adta meg, hogy mennyi ereklyéje van. Az ugyanis fizikailag is egy picit közelebb tud hozni egy-egy szentet. Ha testből származó ereklyéről — például csontdarabról — van szó, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy miért. Ha egész nagy relikviáról, mondjuk, egy szent testéről, akkor megint érhető, hogy ez miért fontos. Gondoljunk csak a máig egyik legfontosabb búcsújáró helyre, Santiago de Compostellára, ahol Szent Jakab apostol földi maradványai találhatóak, vagy akár a Budapesten őrzött Szent Jobbra, vagy Győrre, ahol Szent László koponyája látható: a középkorban nagyon fontos volt, hogy a templomoknak legyen saját ereklyéjük. Most is előírás, hogy még a legkisebb kápolnának is — lehetőség szerint — legyen, mert a püspöknek, ha oltárt szentel, kötelezően szentek csontjait kell beletennie. Az oltárkő az oltár közepébe kerül, ebben vannak azok a bizonyos kis csontszilánkok. Ha a templom ezenkívül is birtokol valamilyen ereklyét, akkor biztos, hogy az a szent egy kicsit „közelebb kerül” a hívekhez. Szabadka esetében elég megemlíteni Szent Antalt vagy Szent Rókust, akinek fogadalmi kápolnája is van a városközpontban. Bízom benne, hogy előbb-utóbb híre megy annak, hogy a Jézus, a munkás templomban, a Kertvárosban van egy ilyen relikvia. Az elhelyezésekor szervezett ünnepségre szándékosan egy olyan plakátot készítettünk, amelyen ez a kitüntetés jól látható IV. Károly ruháján.

* Az ereklye elhelyezése előtt is igen aktív volt ez a kis egyházközösség. A templom olyan kicsi, hogy a főútról szinte nem is látszik, viszont idebent állandó a jövés-menés, mindig történik valami. Mi a titok?

— Nem hiszem, hogy titokról van szó, egyszerűen csak megpróbáljuk úgy szervezni az egyházközösség életét, hogy érezhető legyen az önállósága, attól függetlenül, hogy nem tartozunk a város fő templomai közé. A három nagy templomon kívül azért van még néhány ebben a városban, de ezek valahogy mindig a perifériára szorultak, mindig csak úgy mellékesen emlegették őket a bazilika, a Szent György- vagy a Szent Rókus-templom után. Pedig a kisebb templomokban is vannak hívek, akik szívesen összejönnek imádkozni. Titok tehát nincs. Illetve talán egy kicsi mégis: ünnepekkor igyekszünk olyan szentmiséket is megtartani, amelyekre annak idején éppen azért nem került sor, mert a nagy ünnepek idején a legtöbben a nagyobb templomokba látogatnak el. Mi ragaszkodunk ahhoz, hogy itt is megtartsuk a magunk plébániai ünnepségeit. Hat évvel ezelőtt, amikor idekerültem, egy újdonságot szerveztünk az egyik legfontosabb munkatársammal, Garajszki Attila kántorral: a zsolozsmázást. A II. vatikáni zsinat liturgikus reformja az 1970-es években nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a sokáig papi imádságnak gondolt zsolozsma bekerüljön a hívek lelki életébe is. Hogy egy olyanfajta gyakorlattá váljon, amelyet legalább a nagyobb ünnepeken együtt imádkoznak a papok a hívekkel. Ez sajnos nem igazán valósult meg. Nálunk minden pénteken, illetve nagyobb ünnepeken az esti szentmisék előtt imádkozunk zsolozsmát, vecsernyét. Sőt, ezzel ádventkor és nagyböjtben reggelente is próbálkoztunk. Ez nagy újdonságot hozott a közösségünk életébe.

* A lelki élet tehát igen aktív. Van, ami hiányzik a templomban?

— Nagyon sok mindenen kellene változtatni, sok dologra van szükség. Leginkább talán egy közösségi térre a templomon kívül, egy teremre. Úgy tűnik, ez most megépülhet, hiszen hosszú évek próbálkozásai után az idén egy nyertes pályázattal is dicsekedhetünk: a tervek szerint a tavaszra egy hittanteremmel leszünk gazdagabbak. A magyar kormány támogatásával épül majd meg, és egyszerre lesz hittanterem, közösségi terem a felnőtt hívek számára és cserkészterem is, melyben a kerület igen aktív cserkészei megszervezhetnék a foglalkozásaikat. Ez sokat segít majd, mert most, amikor nincs megfelelő termünk, csak nagyon nehezen tudunk foglalkozni a gyerekekkel és a fiatalokkal. Jelenleg például a pincerészben kialakított teremben tartjuk meg a hittanórákat, de ez nem tökéletes megoldás, ennél többre van szükség. Nagyon fontos továbbá a templom tetőszerkezetének felújítása is. A belső teret rendbe hoztuk, de a tető már nagyon megérett a javításra. És van még egy óriási projektumunk, melyre úgy tűnik, már megvan a támogatás. Magánszemélyeket sikerült megnyerni az ügynek: Ausztriából kapott az egyházközség három hatalmas acélharangot, és mivel tornyunk nincs, egyelőre egy haranglábon szeretnénk elhelyezni őket. Ez szerintem egész Szabadkának érdekes dísze, attrakciója lesz, mert megszoktuk, hogy a harangokat csak hallani lehet, látni általában nem. És különben is kevés templomnak van ekkora harangja, a városban csak a székesegyháznak. A legnagyobb több mint kéttonnás, a középső egy kicsivel több mint egytonnás, a kicsi pedig körülbelül ötszáz kilós. Ezeket szeretnénk tehát elhelyezni és felszentelni. Bízom benne, hogy a város katolikus polgáraival ezáltal is jobban megismertetjük a templomunkat, még akkor is, ha olyan kicsi, hogy — mint említette — a főútról is alig látszik.

A nyitóképen Szakály József (Szalai Attila felvétele)