Egy (kép)regényes ember

Egy (kép)regényes ember

Leonid Pilipović

Amikor a képregényolvasás világnapja kapcsán utánanéztem, ki is ő, aki franciaországi képregényes és itthoni punk körökben igen híres művésznek számít, egészen rákaptam rajzaira, a Goblini zenekart pedig már előtte is szerettem, így hát alig vártam a találkozást, és nem csalódtam. 

Kellemes beszélgetés volt, mert mint kiderült, egy jó képregényrajzoló ugyanolyan jó történetmesélő is, és nem kellett szuperhősnek lennem ahhoz, hogy válaszokat csaljak ki belőle, aminek különösen örültem.

* A te történeted is úgy kezdődik, hogy: már gyerekkoromban rengeteget rajzoltam, és mindmáig őrzöm a kis füzeteket tele rajzokkal?

— Hasonlóan. Mindig szerettem rajzolni, de mivel a színezéshez és a firkákhoz túl sok papír kellett volna, a szüleim rendelkezésemre bocsátották a lakásunk falát, így amekkora voltam, olyan magasságban volt telerajzolva minden fal. Az első igazi alak, melyet lerajzoltam, egy szürkemarhafej volt a szarvaival s azok végén két kis labdával, mert sokáig nem értettem, miért van az óriási szarvuk végén két kis gömb (utána persze megtudtam, hogy ezzel védekeztek, nehogy összeszurkálják magukat mozgás közben). Aztán következett az első Tom and Jerry-füzet, melyben szöveg nem is volt, csak képek, és már akkor lenyűgözött, hogy egy-egy kis képen belül mennyi minden el van mesélve.


A szerző felvétele

* A francia piac számára rajzolsz. Ez hogy működik? A történettel együtt rendelik meg a rajzokat, vagy azt készen kapod?

— Én egy forgatókönyv alapján rajzolok. Mint egy filmrendező. Én is rendező vagyok, csak nem gyűjtök magam köré embereket, mert minden a fejemben és a kezemben van. A történetet kell vizuálisan papírra vetnem. Régebben saját ötlet alapján rajzoltam képregényeket, de ezeket rajtam kívül senki nem értette. De amiket most rajzolok, azok komoly történetek, melyek végül képregény formájában jelentősebb képregényboltokba kerülnek.

* A franciák ennyire szeretik a képregényeket?

— Franciaországban akkora a kínálat és a kereslet, hogy mindenki megtalálja a neki tetsző stílusút. Vannak alternatív, időseknek és fiataloknak szóló képregények, a gyerekekre külön specializálódtak, találhatunk szuperhősös és egészen mély mondanivalójú műveket is. Rengeteg rajzolt könyv jelenik meg évente. Több ezer. Emellett sok a kiadóház. Belgiumban robbant ki az őrület, a képregényolvasás kultusza, ezért amikor a francia piacról beszélünk, akkor a francia—belgára kell gondolni. És az állam is sok pénzzel támogatja a kiadóházakat, melyekből szintén nagyon sok van.

* Mi a helyzet Szerbiával?

— Itt egészen más a helyzet. Van az Alan Ford és a Zagor, de kérdés, hogy egyáltalán ki olvassa még őket. Az eladáson lehetne talán lemérni. Franciaországban minőségi papírra nyomtatják a képregényt, és nem is olcsó. Vastag kötésű. Már nem az újságosnál árulják, hanem képregényboltokban, melyek minden kisebb városban megtalálhatóak. És nemcsak francia képregények (bande dessinne-k), hanem amerikai comicsok, japán mangák, olasz fumettik is. Jelenleg az alternatív történelem a legfelkapottabb.

* Te is ebben a műfajban alkotsz.

— Az utóbbi időben leginkább ebben. Tizenhárom éve ugyanazzal a forgatókönyvíróval dolgozom, Jean-Pierre Pécau-val. A Titkos történelem ötödik része után támadt az ötlet, hogy kezdjünk el egy új sorozatot. Ez a Nagy játék, mely a második világháború végén játszódik. Reális idő, helyszín, néha még karakterek is, csak a történeteket előidéző okok furcsák. Jean-Pierre imádja az összeesküvés-elméleteket és a fel nem fedezett dolgokat. Vérfarkasok az SS egységeiben, titkos fegyverek a németek kezében, furcsa emberevő lepkék. Jean-Paul Sartre és Camus is megjelenik bennük. Imádtam ezeket rajzolni.

* Mitől függ, hogy éppen melyik téma a felkapott?

— Azt látom, hogy mostanában a filmsorozatok diktálják a divatot, és mivel a Trónok harca vagy a Vikingek most a legmenőbb, a népszerű képregények is egy picit ehhez hasonlítanak. Régen ez fordítva volt.

* Meg lehet ebből élni?

— Ha egy kiadóháznak dolgozol, mely rendszeresen fizeti az alkotóit, akkor igen. Én lehetnék sokkal-sokkal gazdagabb, ha többet rajzolnék, hiszen annyit fizetnek, amennyit dolgozol. Itthon legfeljebb megveregetnék a vállam, hogy nagyon ügyes vagyok, de pénzt ne kérjek érte. Ebbe fáradtam bele, s döntöttem úgy, egy időben, az Akadémia befejezése után, hogy nem rajzolok többet képregényeket, maradok illusztrátor, plakáttervező. De dolgoztam és dolgozom színházaknak is mindmáig, tervezek lemezborítókat és mindent, amire még szükség van, s amire felkérnek, hiszen muszáj megpihenni a képregényektől is, a káderekben való gondolkodástól. De persze a képregény volt és marad is az első helyen.

* Kedvenc képregényrajzolód?

— Jean Giraud mellett nem mehetünk el. Technikailag úgy rajzolt, ahogyan én is szeretnék tudni. És az ő alteregója Moebius. Gyerekként azt hittem, ez két külön ember. Amikor a Moebius megjelent, minden rajzoló megpróbálta legalább egyszer lemásolni a stílusát, van, aki azóta is ezt próbálja, mert egyszerűnek tűnik, de nem az. Hogy úgy tudj rajzolni, mint Moebius, ahhoz előbb úgy kell rajzolnod, mint Jean Giraud, ami szinte lehetetlen. Amikor meghalt, úgy éreztem, egyszerre két nagyszerű rajzolót veszítettünk el.

* És ott a zene is, melyet ugyancsak eléggé aktívan művelsz.

— Mindig szerettem a zenét. Édesanyám oldaláról mindenki énekes, zenész, jó a hallásuk, úgyhogy otthon éjjel-nappal szólt a rádió. Mindig vonzott a ritmus, dobos akartam lenni, de ez a hangszer drága volt, ráadásul egy tömbépületben laktunk, az ötödiken. Olyan vízióm soha nem volt, hogy zenével fogok foglalkozni, viszont a körülmények úgy hozták, hogy elkezdtem gitározni. Sok dalhoz három akkord is elegendő.

* És mikor lépett be életedbe a punk? Meghallottad a Sex Pistolst a rádióban?

— Majdnem. A ’80-as évek elején, egyik este, amikor apám a foteljében aludt, a Videomanija című műsort adták a tv-ben, és megszólalt a Sex Pistols God Save the Queen című száma. Egy hétig nem tudtam magamhoz térni, annyira „fejbe vágott”. Onnantól kezdve már semmi sem volt a régi. Akkora szabadságot és bátorságot éreztem magamban, mint előtte sosem. Egyre többet szerettem volna hallani ebből az új zenei irányzatból. Abban az időben már nagy rajongója voltam az Adam and the Ants zenekarnak, mely pontosan megfelelt a koromnak: kalózszerű kinézet, indián ritmusok, tollak és bőrgatya, valamint két dobos. Tele volt a szobám az együttes plakátjaival. Mély szövegek, pozitív zene. „Ne szégyelld a kinézeted, légy önmagad!” A fiúk az összetartást hirdették, mely ellentétes a punk nihillel, de ők is punkok voltak, csak ezt akkor még nem tudtam. Megindult tehát ez az őrület, és már 1986-ban több zenekarban játszottam. Volt egy gitárom, ami akkor már elég volt ahhoz, hogy az ember öt zenekar gitárosa legyen. És megvolt a „kémia” is a zenekar tagjai között. Később, amikor már nagyobb együttesekben játszottam, akkor is ezt kerestem. Azt hiszem, ez az, ami idestova harmincegy éve még mindig a zenében tart.

* Džukele, Alegro, Feniks, Goblini, Iskon, Bakos Árpád. Hogyan kerül kapcsolatba egy punk az etnozenével?

— Az első jelentősebb zenekarom a Džukele volt 1992 és 2002 között. Akkor úgy éreztem, hogy egy kicsit meg kellene nyugodni, de ez is csak egy hónapig tartott, mert felhívott egy barátom, hogy van egy zenekaruk, az Iskon, és kellene nekik egy tervező a logóhoz, az albumhoz és a plakátokhoz. Ez azért érdekes, mert egyébként minden zenekarba úgy kerültem be, hogy előbb csak dizájnmunkára hívtak. Az Iskon muzsikája egy érzelmekkel teli, új zene volt számomra. Kaptam is megjegyzéseket, hogy te, a nagy punk, hogyhogy most népviseletben muzsikálsz egy etnozenekarban? De ezek is érzelmek, s az energia a legfontosabb. Elég sokáig voltam tagja a zenekarnak. Időközben a fesztiválokon megismerkedtem, majd elkezdtem együttműködni Bakos Árpáddal, aki nagyon szépen kombinálja a balkán, a magyar és a macedón dallamokat, ritmusokat. Világzene a szó legnemesebb értelmében.

* A Goblini, melyben még mindig zenélsz, hogyan került képbe?

— 1995-ben, amikor a Džukele szekere eléggé jól ment, két tagnak be kellett vonulnia a katonaságba. Egyik pillanatról a másikra le kellett állnunk, és ebben az időben alakult meg a Goblini, mely a miénkhez hasonló muzsikát játszott. Megismerkedtünk, baráti zenekarok lettünk, kölcsönösen felléptünk egymás koncertjein, számukra is végeztem dizájnmunkát, aztán egyszer csak meghívtak gitárosnak. Zeneileg ők sokkal közelebb álltak hozzám, mint a Džukele. Old school punk rock. Utána, amikor a fiúk leszereltek, visszatértem a Džukelébe. Aztán egy nagy ugrás következett, majd 2011-ben újra összeállt a Goblini, méghozzá a régi tagokkal, de új gitárossal. Aztán elmúlt néhány év, és visszahívtak. A Džukele egyébként már nem létezik.

* Képregények és zene. Összefügg a kettő?

— Ez most olyan, mintha azt kérdeznéd, kit szeretek jobban: apámat vagy anyámat? Én egy képregényrajzoló vagyok, aki nem tud zene nélkül élni. A rajzolás eléggé stresszes tud lenni. Egyébként imádom, a világ legjobb munkája, de nehéz. A sok feszültségnek pedig valahogy távoznia kell. Na, ilyenkor felmegyek a színpadra, és felrobbanok. Kiürítem a régi energiát, és feltöltődöm az újjal.

* Szerinted kik a mostani kor szuperhősei?

— Amikor azt látom, hogy mi ömlik a médiából, szinte rosszul vagyok. A gyerekeim azt csinálhatnak, amit akarnak, nem tartom őket üvegbúrában, viszont mindig igyekszem jó példát mutatni nekik. Az én házamban például sosem nézünk primitív tv-műsorokat. A gyerekek csatornát váltanak, ha ilyet látnak. Ráadásul anélkül, hogy kérném tőlük. Nem olvasunk újságot, a híradót sem nézzük. És hogy kik a mai szuperhősök? Nem tudnék válaszolni erre a kérdésre. Sok minden, amit a média közvetít, agresszív. A műveletlenség szinte pofon vágja az embert. A kultúra azonban nem ilyen, hiszen halk és észrevehetetlen. De a nézők a másikat szeretik, ennek pedig hihetetlen következményei vannak. Én viszont már nem küzdök ez ellen. Megvannak a saját harcaim. A távirányító pedig a mi kezünkben van. Senki sem kényszerít, hogy ezt vagy azt nézzük. Ha legyőzzük magunkat, mindent le tudunk győzni.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink