* Nálad mi volt az a pont, amikor a versek már többről szóltak puszta szavaknál?

— Mindig is éreztem, hogy irodalommal kell foglalkoznom. Kezdetben csak a tanárok rám gyakorolt hatása miatt szavaltam. A saját írásaimat elég sokáig csak a szobám négy fala látta, vagy nagyon ritkán a felkészítő tanárnőm. Beletelt egy időbe, hogy ráérezzek arra, mi is foglalkoztat igazán, mi lesz az, ami majd egy — többé-kevésbé — végleges „pecsétet” nyom az érdeklődésemre. Az általános iskola nyolcadik osztályában már komolyabb költők és írók műveit olvastam, kedvencemmé vált Csáth, Kosztolányi, Ady és különösképpen József Attila. Az írásaimban viszont ez még nem látszott, továbbra sem magamnak írtam, hanem a tanároknak, az iskolának, másoknak, így nem voltam hiteles, mert nem azt vetettem papírra, amit valóban éreztem. Aztán elballagtam, és már nem volt senki, akinek írhattam volna. Nem voltak emberek, akiknek meg kellett felelni, ezért magam felé fordultam, és ekkor kezdődött az, amit már valóban a saját hangomnak érzek. Ez a hang immáron harmadik éve kíséri a munkáimat, folyamatos csiszolás, formálódás mellett. Körülbelül egy évvel ezelőtt egy ismerősöm javaslatára belepillantottam a slam poetrybe is, mely nagyon a szívemhez nőtt, és most már odaadóan foglalkozom is vele, valamint a Cortex Slam estek rendszeres fellépője vagyok.

* Versek a bánat tollából — ez a címe a facebookos rajongói oldaladnak, melyen a verseidet osztod meg, de már előtte is volt egy blogod, melyre saját szövegeket posztoltál. Honnan az ötlet, az indíttatás és a bátorság, hogy így kitárulkozz?

— Egy idő után már nem volt elég, hogy magamban tartsam ezeket a dolgokat. Rengeteg érzelem, történet szakad ki belőlem az írás által. Talán mindig is az volt a fő motivációm, hogy ne legyek egyedül. Azért írtam és olvastam, hogy érezzem: nem vagyok teljesen magányos, hiszen azok az emberek, akik 20, 50 vagy 100 évvel előttem írtak és alkottak, ugyanilyen dolgokon mentek keresztül, mint én. Ezért van bennem ez a késztetés, hogy én is hasonló érzést ébresszek az emberekben, reményt adjak nekik a betűk által. A blogomat a Wattpad oldalán „waitingistimewasting” néven írom, csaknem száz versemet és fél tucat novellámat posztoltam már 2015 nyara óta.

* Z generációsként mit preferálsz jobban: papír és ceruza vagy számítógép?

— Még mindig egy kicsit papír- és ceruzapárti vagyok, de lassan áttérek a digitális formára, méghozzá a telefonra. Ennek több oka is van: az egyik az, hogy szinte olvashatatlan a kézírásom, és ez sokszor gondot okoz, ha másoknak szeretném megmutatni az írásaimat. A másik, hogy sok időt elvesz, ha papírra írom, és aztán be is kell gépelnem... A harmadik, hogy a digitális formájú tárolás biztonságosabb, mert a papír egyik rossz tulajdonsága, hogy könnyen elvész. Jártam már olyan szerencsétlenül, hogy egy teljes füzet tartalmát hagytam el valahol, de az internetnek köszönhetően ez többé nem fordul elő. A negyedik és talán legjelentősebb ok az, hogy a legtöbbször kerékpározás közben száll meg az ihlet. Mindennél jobban szeretek felfedezőutakat tenni Szabadkán, és hihetetlenül inspirálnak az eldugott, érintetlen külvárosi tájak. Ilyenkor általában csak egy vizespalackot és a telefonomat viszem magammal, füzetet, íróeszközt nem, és könnyebb útközben egy kézzel a telefonomon gépelni, mint hagyományos módon írni.

Tóth Imre felvétele

* Számodra mi a mérce a sablonosság, illetve a giccs és aközött, amit jó versnek tartasz? Vagy kérdezhetném úgy is, mit értékelsz egy versben?

— Amit a legjobban értékelek, az az őszinteség, valamint az, ha a verseknek van céljuk. Ez a cél bármi lehet: egy kódolt üzenet valakinek vagy valaminek, egy kis öröm mások életében, egy mély, filozofikus tartalmú alkotás. Az egyetlen, ami számít, hogy az író teljes szívét beleadja a szavakba, és magához mérten a maximális eredményt nyújtsa. Rengeteg különböző témájú verset olvasok, és mindegyik között akad olyan, amelyik tetszik, és olyan is, amelyik nem. A saját verseimben és másokéban is mindig az újdonságokat keresem. Olyan szókapcsolatokat, kifejezéseket szeretek alkalmazni, amelyek megragadják mások figyelmét, és amelyeket nem fognak elfelejteni — valami olyasmi, ami nyomot hagy bennük. Szerintem akkor jó egy vers, ha elgondolkodtat, ha kiugrik a többi közül. Minden vers a maga módján egyedi, de csak akkor lesz igazán értékes, ha ez az egyedisége, a saját hangja elég erős és intenzív ahhoz, hogy az emberek tudatalattijába égjen. Tudom, hogy ilyen verset nehéz írni. Sok bátorság, türelem és gyakorlás kell ahhoz, hogy az, amit a papírra vetettünk, igazán őszintén csengjen. Úgy érzem, ráléptem erre az útra, és ha elég kitartó vagyok, fejlődni fogok, talán még ennél is több emberhez is eljuttathatom a gondolataimat.

* Könnyen írsz, vagy viszonylag gyakran kell üríteni a „papírkosarat”?

— Általában nagyon könnyen és gyorsan írok, egyik szó adja maga után a másikat. Legtöbbször csak egy vagy két szó jut eszembe hirtelen, elkezdek írni, aztán a többi már íratja magát. Én csak kiszabadítom a bennem tomboló érzéseket, a többi munkát már ők végzik. A sorok által ezek az érzelmek valami kézzelfoghatóbb, valóságosabb és emberi alakot öltenek. Néha persze velem is előfordul, hogy két-három hétig nem írok semmit, de olyankor nem erőltetem. Elmegyek bringázni, legtöbbször egyedül, és akkor rögtön visszatérnek a gondolatok, melyek kikívánkoznak a rímek formájában.

* Szövegmondásért nemrég díjat is kaptál az adai Szarvas Gábor nyelvművelő versenyen. Milyen szöveggel neveztél be, és szerinted miben rejlik a szép magyar beszéd titka?

— A versenyre prózával kellett nevezni, mely nem haladhatta meg a két percet, ezért Örkény István egyik novellájára esett a választásom, a Gli Ungheresi című egypercesre. A verseny két fordulóból állt, az elsőben a választott szöveget kellett elmondani, a másodikban pedig egy ismeretlen szövegről kellett beszélni, és mindenkinek tíz perce volt áttanulmányozni. Legnagyobb örömömre egy számomra nagyon kedves témát kaptunk, a szülőföld szeretetét. Azért annyira különleges ez számomra, mert az utóbbi néhány évben beleszerettem Szabadkába, és szívügyemmé vált a város megismertetése más emberekkel is, hogy felnyissam a szemüket, megmutassam nekik, mennyire szép is igazából Szabadka, sőt, egész Vajdaság. A szép magyar beszéd titka először is abban rejlik, hogy tisztelnünk és szeretnünk kell az anyanyelvünket, figyelnünk arra, hogy mit, mikor és hogyan mondunk, választékosan fejezzük ki magunkat, és ami a legfontosabb: ne féljünk használni a magyar nyelvet itt, Szerbiában. Ha belépünk valahova, először magyarul szólaljunk meg. Véleményem szerint ez a nyelv iránti tisztelet. Az anyanyelvünket is mindig lehet csiszolni, és minden embernek kötelessége, hogy ne hagyja beporosodni, hanem használja, büszkeséggel és szeretettel. Az anyanyelv a beszélőjének az anyja, és mint minden anya, ő is megérdemli a törődést.

* Nyilvánvaló, hogy a nyelv és az irodalom jó közeg számodra. Mi a terv, megtartod ezt az irányvonalat? Van-e már elképzelésed, merre tovább a középiskola után?

— Jelenleg gyógyszerész technikus szakon tanulok, a harmadik osztályban, de egyáltalán nem ezen a pályán képzelem el a jövőmet. Főként a társadalmi tudományágak érdekelnek, a magyaron kívül még számos idegen nyelv, és középiskolás korom óta nagyon foglalkoztat a pszichológia, ezt szeretném tanulni a továbbiakban, Újvidéken. Szeretnék itthon maradni, az egyetemi éveim alatt és azután is. Az itteni magyarok száma szép lassan fogyatkozik, én pedig szeretném ezt megakadályozni. Hiszem, hogy ha maradnak itt emberek, akik életet adnak a magyar kultúrának, akkor továbbra is fennmaradhat ez a kisebbségi közösség, és talán — nagyon sok munka árán — fel is virágozhat, én pedig, ha tehetek ennek érdekében valamit, akkor megteszem azzal, hogy nem menekülök egy jobb világba, hanem itthon próbálom azt megteremteni.

szívünk suttogása

mindig megkértelek, hogy játssz nekem,
de te azt mondtad: "nem tehetem".
aztán mégis pengetni kezdtél
és olyankor sírva fakadtam. igyekeztél
tökéletes
lenni, de nem az számított, csak az az éles
kis hang, amit a szívedben hallottam.
elbambultam,
néztem amint ujjaid egymást kergetve
buknak alá és egy kerge
könnycsepp szántja végig a barázdát
arcodon. át
minden sáros
kukoricáson a város
egy különös, titkos szegletében
életemben
először csókot kaptam.
nem akartam
valóságnak hinni,
inni
kellett volna tovább, elfelejteni,
sohasem kérni,
hogy játssz nekem.
túl jó volt ahhoz, hogy szerelem
kerekedjen belőle.

és én mégis tovább kértem, hogy játssz.
mert talán beletalálsz
egyszer abba a húrba,
ami úgy belevág a húsba,
hogy odaég.
és még
mindig nem elég.

egyre gyorsabbak voltak a hangok,
vakok
voltunk a sötét szobádban
és így hárman;
te, én meg a hangszer
egyszerű,
de hamis bűnt követtünk el.
aztán egyszer nem rezgett tovább a húr,
mint mikor egy üveggyolyó elgurul

és egy olyan helyen áll meg, amit soha sem érsz már el.

elraktad a hangszert, és nem vetted
elő többé, félretetted
egy hasznosabb, okosabb, kedvesebb lánynak,
aki jobban bejön anyádnak
is, és aki nem sírva kér, hogy játssz neki.

Lélektükör

Maradt bennem egy kis megbánás,
Egy darabka belőled.
Talán átok vagy áldás,
De nem tudok szabadulni tőled.

Mikor magamat láttam benned,
Kár is lenne tagadnod és feledned:
Te is láttál szemed tüzében,
Éreztél engem könnyben és vérben.
Féltelek szeretni, mert ez azt jelentette,
Hogy magamat is szeretem egy kissé;
Ez az oly egyhangú klisé
A háborút is elvesztette.

Ha kiölöm magamból magamat,
Talán a te saját utadat
Találom meg a sötétemben,
És akkor a csillagok alatt az éjben
Mondhatjuk azt, hogy mi megpróbáltuk.

Önző szerelmemmel gyilkoltam,
Fényed és végül halálod voltam,
De ha utolsó pillanatidat járod,
Az egyetlen barátod
Vesztét is jelenti:
Nevét elfelejti,
És veled száll le pihenni a sírba.

Halálba hívó

Az eső kopogtat
Némán bús szívem ajtaján.
Topma sírás-hangokat
Fal és talán
Keserű könnyet iszik.

Megfáradt fakoporsó
Nyílik vérző ereimből, és
Most indul utolsó
Útjára a poros emlék. Kevés
Vagyok neked és a világnak.

Pókhálós ösvényen
Húzom végig ismét a tollat,
Át a kezdet kapuján, a fényen,
A befejezésig; míg végül a vakolat
Ezredszerre hullik le a falról.

Nem festem újra, fáj minden
Ecsetvonás, túl sokszor
És talán túl szépen
Mázoltalak át, te nyugvó kőszobor.
Lényed már csak árnyék, emlék.

Tenyeremen átfolyó homok vagy,
Lyukakon csordogál át
Minden közös másodperc. A fagy
Rágcsál rozsdás fogakkal, ahogy más homlokát
Simítod végig- kezed remeg.

Ablakon át figyelő szellemé tettél;
Éjjel suhanó árnyékként élek,
Távolabbra nyúlok a végtelennél.
Minden porszemben látni véllek,
És a szél hátán utazom utánad.

És kopogtat az eső. Néma
Szívem ajtaja nyikorogva
Tárul szét, és tudom, ma
Lesz az utolsó nap, hogy mogorva
Virágok illata bódít ismét vissza hozzád.

Kézen fogva sétálunk ki szívem
Kopár kertjéből: én, meg
Az eső. Már nem
Kopogtat, átfúrta a beteg
Lelket, és most elkísér egy jobb világba.

Pára

Néha olyan vagy nekem,
Mint egy bábu, mivel azt tehetem
Amit szívemben legbelül kívánok,
De lelkemből kivájtak minden álnok
Gondolatot, és csak csupa jóság
Maradt benne, ami szétvág
Minden egyes harag-huzalt,
Mit porcelán kemény bőröm alatt
Feszítettél ki, csapdába akartad csalni
Szökkenő reményemet, lábát törni,
Megkínozva üldözni el innen,
Hogy égjen odabenn minden,

Ami valaha szép volt.

És most igen, bábu vagy,
De a kicsi szív erősebb, mint az agy,
Szunnyadni hagylak a padlás
Egy poros polcán, vigyázva, hogy más
Meg ne zavarja békés álmod,
Én pedig némán őrzöm a hallgatásod,
Egy ujjal hozzád nem érek.
A savós csillogású édes vérnek
Minden cseppjét egy kehelybe
Gyűjtöm, míg alszol, így ihatsz,
Mikor nem találsz már vigaszt
Az átlátszó könnycseppekben.

Igen, bábu vagy, mely csendben
Pihen és óvatosan táncra
Perdül álmomban, a tálca
Hosszan, körözve csörög a padlón
Mielőtt a földre esne és olvadt ón
Formájában csorog bele lassú álmos
Csókjainkba; egy kopott lábos
És benne pára, csupán ennyi,
Te egy éjjeli bábu, én meg egy szemernyi
Szomorúság.

 Lángol a város

Tűz vagyok, mit édesen fáj
A karjaidba szorítanod,
De ha nem teszed, bűbáj
Szóródik fényes szemeidre,
És felégetem a házad.
Mikor kedved úgy tartja,
A füstös ruházat
Oly igézőn csordogál a lábaimról,
De ha szemed egy pillanatra
Is lesütöd, a tűz összeszalad
És úgy dobom fel magam egy vonatra,
Hogy reggel azt se tudom,
Ki vagyok, mi vagyok.
Idegen fölben hiányod kergetésére
Kacagó lábnyomokat hagyok,
Hogy mind, kit itt megfordul,
Édes szerelem-szellőd járja át,
Mindegy a végén, hogy
Robusztus idegen, vagy jóbarát,
Szellemedet érezve
Mind egy kicsit beléd szeressenek,
És apró fájdalom essen fejükre,
Mikor küzdenek, hogy életeid lehessenek,
Hasadjon meg a szívük,
Mikor búsan ráeszmélnek:
Muszáj elengedniük,
Ahogy nekem is muszáj.