...a Temes-parti kisváros Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesületének alelnökét, a dél-bánsági szórványmagyarság művelődési életének egyik elhivatott szervezőjét. Mintegy fél évszázad áldásos tevékenységének elismeréseként. A díjazott 1983-ban került be az egyesületi választmányba.

Varga Ernő bácsi nyolcéves korában költözött a szüleivel Székelykevéről Pancsovára. Ott folytatta tanulmányait, ott mártózott meg a kézilabda és a labdarúgás kihívásaiban. Klasszikus táncokat kedvelő ifjúként itt ismerkedett meg leendő feleségével is, aki középiskolás diáklányként a pancsovai magyar művelődési egyesület épületében, a házmesteréknél lakott akkortájt.

A blatterek

— Merőben más idők voltak azok, mint manapság — kezdé gombolyítani a történet motringját az alelnök. Önmagát kizárólag háttérmunkásnak mondva, akinek a közösségépítés terén ma is magától értődő dolog az önzetlen cselekvés. Bármi is legyen számára az elvégzendő feladat. Nem volt ez esetében másként 1969-ben, illetve a soron következő évtizedekben sem. Aktív tagja volt a drámai szakcsoportnak, zenés esteken nótákat és táncdalokat énekelt. Tagja lett és maradt a székházban tevékenykedő blattereknek, évi rendszerességgel öltötte magára a Mikulás jelmezét, bálokat szervezett…

— A ’60-as években például, amikor jómagam is kezdtem idejárni, sorban állva vártuk, hogy felszabaduljon a pingpongasztal, és mi is játszhassunk végre. Az idősek rendszerint kártyáztak. Esetleg biliárdoztak. Havonta pedig legalább egyszer táncmulatságot is szerveztek itt, a KIE-ben. Régente ide, a Petőfibe gyerekek is bejártak szép számban, akikkel külön oktatók foglalkoztak, az egyesület munkáját pedig a város segítette. Miképpen mi a szüleinket, idővel gyermekeink is egyre inkább utánoztak bennünket. Szívesen jöttek velünk, és szinte észrevétlenül számukra is fontos igazodási helyszínné vált az egyesület. A vérgőzös ’90-es évek idején, illetve utána valahogy minden megváltozott. Ámbár az ifjú felnőttekké cseperedő és egyre kiforrottabbá váló néptáncosok sikert sikerre halmozva öregbítették egyesületük hírnevét, a bombázásoktól kezdődően lassacskán az elvándorlás is felerősödő jelenség lett. A mindennapjaink legapróbb pórusát is töményen kitöltő, szűnni nem akaró egzisztenciális és egyéb bizonytalanságok eredményeként. Fiataljaink a világ minden tájára kirajzottak. Az egykori Maroknyi tánccsoport tagjainak ma London, Dubaj, Budapest… az élettere, bár idehaza is maradtak még néhányan. A tények ismeretében egyre nehezebb derűlátónak maradni. Mert az a helyzet, hogy az egyesületben alig van gyerek. A belvárosban is szép számban élnek ugyan magyarok, de számukra már egyre kevésbé vonzó bejárni az egyesületbe. Az utóbbi évek során rengeteg foglalkozással próbáltunk javítani a helyzeten, de sajnos — bármennyire is fájdalmasan érintett a dolog — személyes hangvételű megkereséseink sem hoztak látványos elmozdulást a holtpontról. Igen, a délszláv háború végeztével egyre kevésbé találtak vissza az emberek a KIE-be, vagyis az egyesületbe. A nagyobb lélegzetvételű színdarabokhoz már régóta nincs elegendő ember, sőt, a kártyások 2005-ben készült csoportfotójáról is többen elhaláloztak időközben.

A Mikulás jelmezében

— Fiatal aktivistáink szervezőkészségének köszönhetően a Mikulás-ünnepségen továbbra is jelen van a házban húsz-harminc gyerek, ideértve a hertelendyfalvi székely magyar gyökerekkel bíró közösséget is. Viszont az ünnepek múlásával gyorsan visszatér minden a régi kerékvágásba. Meg kell értenünk (vagy legalább próbálnunk kell megérteni), hogy a fiatal szülőknek, akik még idehaza maradtak, és szerencsés esetben munkaviszonyban is vannak, gyakran olyan napi kötelezettségeik adódnak, amelyek rendkívül megnehezítik vagy akár lehetetlenné teszik, hogy a mi programjainkat is beiktassák családjuk szabadidejének tervezésekor.

A hajdani szakcsoportok közül jelenünkben a vegyes kar bizonyult a legszívósabbnak. Tagjaival Kiss Samu zenepedagógus, Ernő bácsi veje foglalkozik. Krisztina leánya a „betévedő” gyerekeket karolta fel, Krisztián fia magyarnyelv-órákat tart az érdeklődőknek, leányunokái, Laura és Andrea pedig az ifjú hangszerszólisták mezőnyében szerepelnek egyre kiforrottabb produkciókkal. Mind Pancsován, mind pedig választott lakhelyük, Hertelendyfalva magyar művelődési egyesületében.

Jotovics Évával egy színdarabban 2009-ben

Újabb biztató motívum, hogy bár fogyatkozik az egyesület tagsága, és egyelőre kellő fiatalításra sincs kilátás, az év(tized)ekkel korábban létrehívott, élő s a határokon átnyúló (testvér)kapcsolatok meg együttműködések terén változatlan hatékonyságú és intenzitású az oda-vissza kommunikáció. Kolozsvárral, Csernakeresztúrral, Bonyháddal, Nagyvázsonnyal…

— E kapcsolatok egyesületünk elnöke, Rancz Károly diplomáciai munkásságának hozadékai. Karcsival idestova hatvan éve ismerjük egymást, és ezekben az évtizedekben nemcsak a barátság kapott helyet, de az egymás elképzeléseit kiegészítő szakmai együttműködés is.

Varga Ernő, Jotovics Éva és Rancz Károly egy nótaesten

A pancsovai Petőfi jelenleg tíztagú elnöksége ma egy újabb kihívás elé állíttatott. Házmester hiányában a tagok napi beosztásban váltják egymást az ügyeletben. Ottjártunkkor három asszony a választmányból az újévi báli mulatsághoz szükséges szármát készítette, Ernő bácsi pedig a biléták iránt érdeklődőket gardírozta. Mi több, azt is megtudhattuk, hogy Fergeteg havában, a BSZOSZ meghívására küldöttgyűlésre készülődnek. S a jövő? Miben reménykednek?

— Leginkább abban, hogy minden megpróbáltatásunk dacára a stafétabotot is sikerrel át tudjuk majd adni. Továbbra is megőrizve azt a szellemiséget és barátságot, amely korábban is éltető eleme volt és maradt egyesületünknek. Mi sohasem hasonlottunk meg, mindvégig jó baráti kapcsolatot ápoltunk. Ha mégis előfordul, hogy összezördülünk valamin, hamar kibékülünk egymással.

Martinek Imre felvételei, illetve Varga Ernő személyes fotóarchívuma