home 2024. március 19., József napja
Online előfizetés
Egy angol szemével a Balkán
Szerda Zsófi
2018.09.30.
LXXIII. évf. 39. szám
Egy angol szemével a Balkán

​​​​​​​Michael Bowring az az angol dokumentarista fotós, aki jobban ismeri Szerbia, azaz bocsánat, az egész Balkán történelmét, földrajzát, mint egyik-másik itt élő polgár.

Nyurga, sovány, olyan, mint egy hosszú, vékony lábú vízimadár. Mikor vele beszélgetek, mindig érzem az angol teák illatát. Sokat tanultam tőle fotózásról, kompozícióról, életről, s imádom a fekete-fehér képeit.

Megbeszélünk egy találkát, jelzem neki, hogy interjút is készítenék vele, nem csak traccsolni akarok. Örül neki, mégis elmarad az este a hivatalosabb kérdezz-felelek, hiszen túlságosan belemelegszünk valami egészen más témába, nem lehet félbeszakítani, az idő pedig elszalad, így aztán a Belgrádba utazása előtt ejtjük meg a dolgot a buszállomáshoz közeli pékségben. (Mondta, hogy egy burekot még megenne, és egy kávé is jólesne neki, így az ő ajánlására ülünk le a zajos főút mellett.)

* Amíg eszel, meséld el nekem a gyerekkorod, hiszen tudom rólad, hogy nem Európában éltél akkoriban.

— Hát igen. A gyermekkorom. Nem most volt. Afrikában születtem, Ghánában, északon éltünk, egy erdőkkel körülvett területen. S ilyen környezetben töltöttem életem első tíz évét. Szerettem ott élni. Nem is volt benne mit nem szeretni: ott laksz egy tó partján az erdőben, szamarak, majmok, kutyák, macskák vesznek körül. Én akkor meg voltam győződve róla, hogy az a kis falu, ahol élünk, az a világ. Mi nem utaztunk sehova, és amíg nem költöztünk Angliába, nem láttam tv-t, havat, s azt hittem, hogy a földön minden ember fekete. Még magamról is ezt gondoltam. Szóval elég nagy kultúrsokk volt elköltözni Londonba. Ott kezdtem aztán iskolába járni, elég későn, tízéves koromban. Előtte otthon tanítottak.

* Mikor találkoztál először a fényképezéssel?

— Már egész kicsi koromban. Édesanyám és édesapám diplomaták voltak, és mindketten fotóztak, ráadásul nagyon jól. Nem voltak profik, de nagyon sokat fényképeztek. Így nőttem fel, ezt látva.

* Hát ez érdekes. Ennek hatására kezdett érdekelni ez a tevékenység?

— Én fényképezést és filmet tanultam London mellett, egy kísérleti jellegű művészeti iskolában, mely csak néhány évig működött, pedig nagyon izgalmas volt. Az első évben hat különböző tárgyunk volt, mind művészet. Tánc, dráma, festészet, szobrászat, írás, film, aztán a második évben három, az utolsóban pedig egy. Nagyon jó iskola volt. Öt-hat évig működött, és két Turner Prize-győztest nevelt ki, szóval sikeresnek nevezhetjük.


Michael Bowring (Miskolci Renátó felvétele)

* Akkor miért zárták be?

— Mert ez Thatcher idejében volt, és akkoriban lesz*rták a művészeteket, különösen, ha az több pénzbe került, mint egy hagyományos iskola fenntartása.

* Régebben filmre fotóztál, analóg gépekkel. Mikor váltottál át?

— Amikor először jöttem Szerbiába, körülbelül tizenöt évvel ezelőtt, még mindig filmre fotóztam, de egy ponton muszáj volt beszereznem egy digitális gépet, ám soha nem szerettem igazán.

* Miért?

— Nem szerettem a minőségét, a kinézetét, semmit. Nem voltak olyan jók a gépek abban az időben, mint a filmesek. Ma már persze mérföldkövekkel jobbak. Szóval lassan hagytam el a filmet. Igazából azért történt, mert abban az időben, amikor Belgrádban éltem, nem lehetett filmet venni. Szóval nem saját döntés volt. Lassan átálltam a digitális gépre. Nikonra. Angliában egyébként főleg a Nikont használják. Ez talán egy berögződés a film korából, hiszen akkoriban a Nikonok jobbak voltak, mint a Canonok. Nekem még mindig megvan egy harmincéves Nikonom, és tökéletesen működik. Most már nincs ekkora különbség a két márka között, én viszont manapság már szinte kizárólag csak iPhone-nal fotózom.

 


* Miért jöttél annak idején Szerbiába?

— Véletlenül. Eljöttem Belgrádba egy lagzira, és nagyon megtetszett a város. Két hónappal később kaptam egy ajánlatot, hogy dolgozzak a Balkán térségben. Egy amerikai kiadóvállalat kért fel, hogy egy készülő könyvhöz készítsek fotókat. Nagyon jó szerződést kötöttünk, mely szerint egy évig azt csinálok, amit akarok, ő pedig fizeti. Hát lehet erre nemet mondani?

* Nehezen. És mi lett a könyv sorsa?

— Soha nem készült el, mert akinek írnia kellett volna, nem írta meg. Amikor ezt közölték velem, elmondták, hogy nekem sem muszáj folytatnom, de mivel szerződés köti őket, ki fognak fizetni. Naivitásomból adódóan akkor azt gondoltam, hogy maradok én még egy-két hónapot, talán magam is meg tudok írni néhány történetet a könyvhöz. Persze nem így lett, viszont lenyűgözött a Balkán. Még mindig próbálom megfejteni, mi is ez a balkáni mentalitás, de azt hiszem, erre soha nem fogom megtalálni a választ. 

* Olyan helyeken fordultál meg, ahová mások valamiért nem szívesen mennek különféle előítéleteik miatt. Például egy romatelepen. Ott is éltél néhány hónapot.

— Soha nem tekintettem úgy a romákra, mint veszélyes emberekre. Sokáig szándékosan nem fotóztam őket, mert tudtam, ahhoz, hogy jól csináljam, sok időt kell velük töltenem, és őszinte tiszteletet mutatni feléjük. De erre sokáig nem volt időm, aztán rászántam egy nyarat, néhány hónapig naponta jártam ki hozzájuk. Ez egy lassú folyamat. Előbb meg kell őket értened (ez idő), aztán át kell magad verekedned a gyerekeken. (Közéd és a felnőttek közé helyezik őket — rengeteg fotós meg is áll ezen a ponton, lefotózza őket, és kész.) Nekem sikerült. Elkezdtek meghívni a „szlaváikra”.

* Segít a bizalom elnyerésében, hogy egy mobillal fotózol, nem pedig egy óriási teleobjektívvel?

— Ez volt az első ilyen projektumom, hogy eldöntöttem, mindent iPhone-nal csinálok. Meg akartam nézni, lehetséges-e. Magamat is korlátoztam egy gépre, egy lencsére, egy formátumra.

* Miért?

— Hogy többet kelljen gondolkodnom egy képen. Hogy közelebb menjek ahhoz, amit fotózom. Hogy megtaláljam a képeket. Mert így nehezebb. Én ellene vagyok a teleobjektívnek. Dokumentarista fotográfiához ez rossz választás. Egyszerűen nem működik. Visszatérve a romákra, így, hogy telefonnal fotóztam, néhány nap után nem is figyeltek rám, mert nem voltam az arcukban egy óriási géppel. Én nem szeretem az embereknek mutogatni a fotókat, hogy nézd, milyen remek képet készítettem rólad, de ilyenkor muszáj néha megmutatni nekik egy-egy olyan fotót, amelyről tudod, hogy szeretni fogják.

* Van egy fényképed egy öreg roma néniről, az az egyik abszolút kedvencem. Annak mi a története?

— Őt nagyon nehezen sikerült megörökíteni. Egy goromba, morcos öreg néni volt, emiatt a gyerekek folyton piszkálták, idegesítették. Ezen a napon a háza előtt üldögélt, sziesztázott egy tökéletes háttér előtt. Leültem néhány méterre vele szemben, és néztem. Nagyjából húsz képet készítettem ez alatt az idő alatt, az pedig, amelyről te beszélsz, az utolsó volt. Az egyik gyerek odajött, a néni pedig rápillantott, és szerencsémre éppen ekkor kattintottam. És mérföldekkel jobb kép lett, mint a többi. A szemének a „mozdulata” miatt. A többiek azt mondták, soha nem fogja megengedni, hogy lefotózzam, de ezen az egy napon nem zavarta. Ezért jó a dokumentarista vagy street photo műfajához az iPhone, mert a képernyődre nézel ugyan, de azt is látod, mi történik körülötted. Nem csak bámulsz egy masinába, keresve a jó kompozíciót. Azt is látod, ami a gépen kívül van.

* Van valami őrült sztorid a Balkánról?

— Hűha… Rengeteg. Egyszer elmentem fotózni húsvét körül Ravna Gorára, ahol minden évben ilyenkor megtartanak egy rendezvényt. Ez a hely egyébként a csetnikek spirituális központja volt a II. világháborúban. Itt van eltemetve Draža Mihailović. Mindenhonnan jönnek, Boszniából többen is traktorral. Ilyenkor disznóhúson és pálinkán élnek négy-öt napig. Hihetetlen látvány, amint késekkel részegen rohangálnak az erdőben, gránátokat dobálnak, Draža sírjára borulva zokognak. Őrület, ami ott történik, és nekem is volt egy kis incidensem. Éppen fényképeztem, amikor hallottam a hátam mögül, hogy valaki rohan felém. Megéreztem, hogy rám akar rontani, megfordultam, elugrottam, a csávó félrerúgott, és összecsuklott. Felállt, majd elkezdett rám üvölteni, hogy Winston Churchill elárulta a csetnikeket, stb. Azt mondtam, oké, de én nem is éltem Churchill idejében, semmi közöm hozzá. Folytatta, majd megjelentek a barátai. No, gondoltam magamban, most aztán jócskán benne vagyok a sz*rban. Az egyik elég jól beszélt angolul, neki elmagyaráztam, hogy nem értem, miért támadott meg a barátjuk. Szó szót követett, a vége pedig az lett, hogy megverték a barátjukat, amiért belém kötött. Utána, ahogy illik, le kellett ülni velük meginni néhány sört. Később visszajött a barátjuk, odasomfordált hozzám, elég idegesnek tűnt, s azt mondta: meg kell innod velem egy pálinkát. És megittuk. Azért szeretem ezt a történetet, mert ez egy nagyon balkáni sztori. Azt mutatja, hogyan képes egy-egy szituáció villámgyorsan megváltozni. Egy férfi meg akar támadni, majd a barátai őt támadják meg, a végén pedig mind iszunk. Nem árt ismerni a Balkán történelmét, mely nagyon összetett.

* De te eléggé jól ismered.

— Elég sok mindent tudok, de van egy kis bibi. Ha egy „normál” történelmet nézel, két sztorid van. A miénk és azoké, akikkel harcoltunk. Mert mindig mindenki harcolt. Az igazság pedig valahol a kettő között található. Nos, a Balkánon ez így nem igaz. Itt az emberek képesek nem azt mondom, hogy hazudni, de mitologizálják a dolgokat, s ez a mitológia igazsággá válik, még akkor is, ha nem úgy történt. No, itt találd meg az igazságot!

* Hát ezt is elég jól látod, azt kell mondanom. Mik a terveid?

— Az a tervem jelenleg, hogy készítek egy könyvet a Balkánon töltött időszakomról. Két és fél éve visszaköltöztem Londonba, hogy ezen dolgozzak, és rájöttem, hogy vannak lyukak, meg hogy még mindig nem igazán tudom, mi a történet. Ezért aztán eldöntöttem, hogy vissza kell jönnöm. A tervem egy út Isztambultól Triesztig. Számomra ezek a Balkán határai. Nem tervezem meg előre az utat, meg-megállok, kikacsintok, nem azért megyek, hogy „leutazzam”. Egyébként hasznos volt ez a szünet, van, amit sokkal tisztábban látok, más pedig homályosabb lett, de kellett ez a szünet.

* Honnan van pénzed utazgatni?

— Londonban még mindig egészen jól megfizetik a fotós munkámat. Viszont te magad is tudod, hogy egyre nehezebb a fotósok dolga. És attól tartok, ez nem fog változni. Úgyhogy vagy új narratívákra van szükség, vagy elfogadjuk, hogy sohasem lesz a munkánkból pénzünk.

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..