Egy „kedvencváros”

Egy „kedvencváros”

Berlin. Egyike azoknak a városoknak, amelyeket nem elég egyszer meglátogatni, s kipipálni, hogy no, itt is jártunk.

Parkjai visszacsábítanak, a falat is időről időre új graffitik borítják, így mindig tud újat adni, mindig van mit felfedezni ebben az igazi európai városban. Nem véletlen hát, hogy már negyedszer lépek utcáira. S még azt is el tudnám képzelni, hogy az egyik eldugott kis pontján nyissak egy fotóstúdió-kávézót.

Berlint még azok is szeretik, akik egyébként nincsenek annyira kibékülve a német mentalitással és Németországgal (már ha vannak ilyenek). Ez valószínűleg azért van így, mert nem is egy tipikus német városról beszélünk. Szinte több angol szót hallunk utcáin, mint németet. És hogy én miért szeretem? Mert az egyik legélhetőbb városok egyike. Nincs tömeg, nincs zűrzavar, nincs káosz. A repülőtere öt percre van a lakott területtől, ahonnan bárhová könnyedén eljuthatunk a metrón csücsülve. A külváros rendezett utcácskáit és családi házait ellenpontozza, mondjuk, a Neukölln városrész vagy Kreuzberg, ahol romkocsmák ülnek galériák és művésztelepek hátán, biciklik suhannak a folyó partján, és furcsán öltözött alakok mászkálnak mindenütt. A kötelező turisztikai látványosságokat már sok évvel ezelőtt letudtam, lefotóztam a Brandenburgi kaput, elvesztem a holokauszt-emlékmű falai közt, és végigsétáltam a Fal maradványai mentén. (Ide most is visszatértünk, hiszen a street art egyik fő helyszíneként is ismert.) Odaköszöntem a Molekulaembernek és a tv-torony gömbjének, átsétáltam a Spree egyik oldaláról a másikra.

Kezdjük Berlin egyik legfontosabb oldalával, a kocsma- és kávézókultusszal. A legtöbb kocsma este 8 előtt zárva van, csak a kávézók működnek, a sörre vágyóknak meg kell várniuk, hogy besötétedjen. Van elkülönített dohányzórész, így a cigifüst után nem annyira vágyakozó vendégeknek nem kell szenvedniük, dohányos társaik viszont vígan pöfékelhetnek. Semmi nincs túlvilágítva, minden vendéglátóipari helyiség asztalán gyertya áll, s egy kis vázában valami zöld vagy valami szárított növényke. Ennyi elegendő is a jó hangulathoz. A kávézók falai és az utcák tele vannak matricákkal, reklámokkal, zenekarok reklámanyagával. Vagy valaki éppen így keres magának basszusgitár-oktatót, hirdetésébe pedig bele van foglalva, hogy melyik városrészben lakik, milyen szinten muzsikál a hangszeren, és mennyit fizetne egy gitáróráért. Így is lehet hirdetni. És hatásos, hiszen a muzsikálni vágyó hirdetéséről már több telefonszámos cetli hiányzik. Legutóbbi látogatásom alkalmával azt is észrevettem, hogy az itt élő fiatalok szívesen barátkoznak. Amíg italunkat fogyasztottuk, ketten is odatelepedtek asztaltársaságunkhoz, hogy megismerkednének velünk, mivel egyedül mozdultak ki, de kedvük támadt csevegni. Na most képzeljük el ezt a szituációt, mondjuk, Szabadkán. Odaülnénk egy vadidegen társasághoz csak azért, hogy ismerkedjünk és beszélgessünk? Kétlem. Azaz lehet, hogy ezt megléphetnénk, de valószínűleg bolondnak néznének bennünket.

Nyáron a legjobb a város, hiszen lépten-nyomon zöldövezetbe botlunk, mely jó idő esetén tömve van emberekkel. Piknikeznek, vagy csak egy kávét isznak meg a fűben ülve, sütnek-főznek, napoznak, családok játszanak kint, zenészek pengetik a húrokat. A kedvencem egy már nem működő reptér, a Tempelhof, mely — mivel repülők leszállóhelye — egy óriási füves terület, és ezt is belakták a zöldre vágyó berliniek. Most, télvíz idején persze üresek a parkok, de még így is üde színfoltjai a városnak, hiszen nincsen betontengerérzetünk. Követendő példa. Több zöldet a városokba!!!

S ha már a zöldnél tartunk, Berlin kiválóan alkalmas a bicajozásra. Mindenhova könnyedén eljuthatunk, ha nyeregbe pattanunk. Nincsen halálfélelmünk az utcákon tekerve, mint, mondjuk, nekem néha Budapesten, a legtöbb helyen van bicikliút, és tapasztalt bringásokat látunk az utakon. De itt vissza is kanyarodhatunk oda, hogy mennyire élhető ez a város. A központja persze forgalmas, viszont néhány utcával odébb már azt érezzük, hogy egy kisvárosban vagyunk, ahol mindenki ismeri a szomszédját, nem fél átkopogni, hogy megkérje, öntözze meg a virágait, ha ő éppen elutazna.

Ami számomra még egy nagyon fontos tényező, az a hasam. És Berlin a has számára maga a mennyország. A világ összes konyhája megtalálható, lábon bejárható távolságon belül vietnámi, indiai, olasz, japán, török. Van itt minden. S ami fontos: elérhető áron. Ha valamit hiányolok piciny városkámból, akkor ez az. A táplálék sokszínűsége. Mert finom a pljeskavica, és a burekot is imádom, de néha ölni tudnék valami mangós-kókuszos, földimogyorós csirkéért vagy egy falafelért. S a híres brunch, azaz a breakfast (reggeli) és a lunch (ebéd) szavak összevonása, a két étkezés közti hétvégi falatozás! Azaz felébredünk egy végigtáncolt péntek este után olyan 11 tájékában, s elugrunk degeszre zabálni magunkat. Hát van ennél jobb szokás? Szerintem nincs. Egy brunch állhat tojásból, szalonnából, különféle krémekből, illatos péksüteményekből, sajtokból, tehát a tányérunkon ott van minden, amire szükségünk van.

A berlini fal. Hivatalos keletnémet nevén: Antifaschistischer Schutzwall, azaz fasisztaellenes védőfal. Félelmetes a maradványai mellett sétálva belegondolni abba, hogy miért is készült 1961-ben, mit jelképezett, és milyen jelentősége volt a két oldalán élők számára a lebontása 1989-ben. Borzongató belegondolni, hogy egyáltalán felépülhetett. S ott meredezik maradványa emlékeztetőnek.

Aztán ott vannak a piacok. Ahogyan minden nagyvárosban, Berlinben is rengeteg van belőlük. A legjobbak a bolhapiacok és a török piac. S ahogy egy kávézó sem „csak” kávézó, egy berlini piac sem csupán piac. Közösségi térként funkcionál, valahogy úgy, mint a már említett parkok: itt is szól a zene (élő vagy egy hangszóróból dübörgő), az emberek frissen facsart narancslével a kezükben válogatják a bakeliteket, és túrnak a használtruha-halmokban, aztán ha megéheznek, mosolygó török árusoktól vásárolják meg a kecskesajtos, spenótos lepényt, vagy nyelnek le két falatban egy virslit, kolbászt stb.

Ha azonban lakást szeretnénk bérelni, azaz nem is lakást, csak egy kis szobát, az nem úgy működik, mint nálunk, hogy jelentkezünk, aztán átvesszük a kulcsokat... Nem, nem. Itt meg kell harcolni egy jó környéken levő jó szobáért, motivációs levéllel jelentkezni, s a főbérlő dönti el, hogy miután megismert bennünket, éppen nekünk szeretné-e kiadni a lakását, szobáját. Ahogy Kata barátnőm mesélte, igazán szerencsésnek vallhatja magát az, aki megcsíp egy jó lakást Berlinben.

A berlini divat egy külön fejezetet érdemelne a lapban, de megpróbálom összefoglalni. Azt még nem tudom, hogy tetszik-e, vagy sem, hiszen valahol a tróger-lezser elegancia meghatározás tudná a legjobban leírni. Olyan ruhadarabokat hordanak nők és férfiak, amelyeket Szerbiában még a turkálóban sem biztos, hogy megvennénk, nekik valahogy mégis jól áll, egyedi kinézetet kölcsönöz nekik, s ami a legfontosabb, szemmel láthatóan igen kényelmes darabokról van szó. Az egyedüli, amitől kiráz a hideg, az a tornacipő. De neeem, nem az a divatos fajta, hanem az a ronda, tornaórára használt csuka. Ami viszont nagyon imponáló, hogy a csajok nem sminkelnek, de mindig van rajtuk egy kis piros rúzs, s ezzel máris csinosabbá teszik a legtrógerebb outfitet is. Ami nálunk olcsó turkáló, az Berlinben a legdrágább, legdivatosabb ruhaboltnak számít. Jól be tudnának vásárolni a hazai turkálókban a berliniek — gondoltam magamban ezt látva.

Szóval Berlin egy nagyon jó hely. Egy izgalmas város, tele felfedeznivalóval. Szívesen eltöltenék ott néhány hónapot vagy akár évet is. A német nyelv sajnos még mindig nem a szívem csücske, de itt lehet, hogy nem is lenne rá akkora szükségem, angolul is megértetném magam. Berlin, jövök még!

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Vadászatról gyerekeknek
Barangoló
Vadászatról gyerekeknek
Barangoló
Facebook

Támogatóink