Egy „cuki” ember Bácskertesen

Egy „cuki” ember Bácskertesen

Hogy kicsoda Balogh Pál? Ha ezt Bácskertesen ilyen formában kérdezzük meg az első falubelitől, valószínűleg tágra nyílt szemmel, csodálkozva fog visszakérdezni: kicsoda? Pali bácsi saját elmondása szerint ugyanis aki ismeri őt, az csak Cukiként tartja számon falun belül és kívül egyaránt. Ha önök nem tartoznak a baráti körébe, most talán azon gondolkodnak, miért is hívnak valakit éppen Cukinak. A válasz azonban igen egyszerű.

Az idei Magyar Életfa díj egyik boldog tulajdonosával: Balogh Pál — Cukival beszélgettem.



* Amikor Bácskertes felé utaztam, már tudtam a becenevéről, melyről rögtön valami aranyos és édes dolog jut az ember eszébe. Honnan kapta ezt a nevet?

— Már nagyon régóta így ismernek. Onnan kaptam a becenevemet, hogy foglalkozásomat tekintve cukrász voltam. Ezért lettem Cuki. A faluban a „rendes” polgári nevemet szinte már nem is tudják. Ha valaki véletlenül Balogh Pál után érdeklődne, nem biztos, hogy útba tudnák igazítani. Amikor az októberi díjat kaptam, az oklevélen ez állt: Balogh Pál — Cuki. Még jó, hogy nem a polgári elé írták a becenevemet, az eléggé mókás lett volna. Kupuszinán voltam cukrász egész életemben. A katonaság után kezdtem el a szakmát, ma pedig már nyugdíjas vagyok, nem cukrászkodom. Ez azonban egy olyan foglalkozás, amelyet az ember nem tud végérvényesen abbahagyni, én is mindmáig készítek különféle nyalánkságokat a családomnak, de egyre ritkábban. Harminchat évig dolgoztam cukrászként. Eleinte itt, a faluban, utána Zomborban és Apatinban is nyitottunk üzletet, mely családi vállalkozásként működött. Később azonban bezártuk a boltot.

* A bácskertesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület működésének, azaz, mondhatni, a falu művelődési életének ön az egyik mozgatórugója, szervezésből is adhatna néhány leckét a fagyi mellé.

— Eleinte sporttal foglalkoztam, több mint tíz évig, művelődéssel nem annyira. A barátaim táncosok voltak. Én magam soha nem táncoltam, de mindig nagyon szerettem szervezni. Az egyesület általános csoportjának tagja voltam, s a többiekkel együtt elkezdtünk bálokat, különféle rendezvényeket szervezni. Az évek során lassan vezető lettem, azután szervezőtitkár, és most már nagyon sok éve szervezem a művelődési életet. De ha jobban belegondolok, mindig is ezt csináltam. Több alkalommal rendeztük meg itt a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozóját, és mi voltunk a házigazdái a 38. Gyöngyösbokrétának és a 25. Durindónak, ahol három nap alatt négyezer ember vendégeskedett nálunk. Az a dolgom, hogy megteremtsem az eszközöket, és a szakcsoportjaink normális keretek között tudjanak működni. Amikor szervezőtitkár lettem, elkezdtem keresni és bővíteni a kapcsolatokat, hogy a csoportok többet tudjanak fellépni és utazni.

* Merrefelé fordultak meg az évek során a táncosokkal és az amatőr színjátszókkal?

— Sokat jártunk Budapesten, Siófokon, Jászberényben, Debrecenben, bejártuk majdnem egész Magyarországot, és itthon is több helyen léptünk fel. Több alkalommal voltunk vendégei a Honvéd és a Bartók Tánccsoportnak. Természetesen ez annak köszönhető, hogy nagyon jó tánccsoportunk van, a népviseletünk is egyedi, a nyelvjárásunkat is a mai napig használjuk. Én mindig is azt vallottam, hogy a jó árut könnyű eladni. Az évek során a tánccsoportnak és az amatőr színjátszóknak már hírük ment, s egyre több helyre hívták őket fellépni. De említhetném a Krajcárka népdalkört is, mely szintén szép eredményekkel büszkélkedhet. Most a falu egyik leghíresebb szülöttének, Csizmadia Annának a szülei vezetik.

* Az ön meghívására neves magyarországi előadóművészek, népdalénekesek, színészek is jártak a faluban fellépni.

— Ezeknek az alkalmaknak én mindig nagyon örültem. Több mint harminc budapesti művész megfordult nálunk. Mikó Istvántól kezdve Körmendi Jánosig. És mindig jól érezték magukat. Bácskertesen az emberek nagyon vendégszeretőek, és ezt a vendégeinktől is jólesik visszahallani. A magyarországi művészek fellépéseinek köszönhetően sikerült egy kicsit felújítanunk a művelődési házat. Mosdókat csináltattunk, és új öltözőt. És utaztunk, ugyebár. Nekem az volt a feladatom, hogy megszervezzem a csoportok fellépését. Ha meghívást kaptunk, sokan mondták, hogy nincs pénz, nem fogunk tudni elutazni. Én erre mindig azt válaszoltam, hogy: „Olyan nincs, hogy nem lehet, és olyan sincs, hogy lehetetlen. Ti csak végezzétek jól a dolgotokat, a többit bízzátok rám.” Ha ugyanis jó a tánc-, a színjátszó vagy az énekcsoport, akkor könnyű pénzt teremteni a támogatására. Na jó, nem olyan könnyű (nevet), de azért meg lehet találni a módját. Vannak támogatók, pályázatok, és a község is sokat segít. A mi községünk nem bánik velünk annyira mostohán, mint egyesek. Szerintem könnyen szót értünk a vezetőinkkel, és rendszerint megkapjuk a kért támogatást. Ez persze nem egy nagy összeg, de az utazásokra éppen elég. Az a szerencsénk, hogy itt van a művelődési ház, mely állami tulajdon ugyan, de a miénk. Van két üzletünk, ezek bevételt is termelnek, így a művelődési ház fenntartását pályázatokból oldjuk meg, a bevételt pedig a csoportokra tudjuk költeni. Mivel nálunk a szülők gondoskodnak ruháról a szakcsoportoknak, szinte nincs is kiadásunk.

* Egy faluban mindig sokkal nagyobb az összetartás. Talán emiatt is könnyebb megszervezni egy nagyobb rendezvényt, mondjuk, a Gyöngyösbokrétát és a Durindót. Ön mit szeret Bácskertesben?

— Azt, hogy itt maradtam... Lett volna lehetőségem elmenni, mégsem éltem vele. Nagyon szeretem az itteni hangulatot, az embereket, a környezetet, mindent, amit csak itt találok meg. És az emberek összefognak, amikor kell. Gondok mindenhol adódnak, de összefogva meg lehet őket oldani. Itt mindenki ismer engem, és én is mindenkit ismerek. Mindenki köszön, és én is mindenkinek köszönök. A művelődési élet megszervezését egyébként nem tudtam volna egyedül elvégezni. A családom ugyanakkora áldozatot hozott, mint én, hiszen a műhelyből többször kellett emiatt hiányoznom. Ennek nem nagyon örültek a családtagjaim — főleg a feleségem —, de mégis mindig támogattak. Ezt csak így lehet csinálni, máshogy nem. Nagyobb rendezvények idején, például a Gyöngyösbokrétán háromszáz embert mozgósítottunk. Mindenki szívesen vállalt el mindent, és örömmel végezte. Eleinte egy kicsit szidták Pali bácsit, de amikor belejöttünk, akkor már minden ment a maga útján. Könnyű új programokat kitalálni, ha van kivel dolgozni. Ha viszont nincs, vagy sok az akadályozó tényező, akkor már nem olyan egyszerű. Eddig megbíztak bennem, remélem, ez így is marad.

* Egy ilyen sok élménnyel megtelt zsákból ki tudna most ragadni egy olyat, amelyre mindig szívesen emlékszik vissza?

— Hát, azt hiszem, igen. A legszebb emlékem a millennium alkalmából megszervezett műsorhoz kapcsolódik. Budapesten, a Hősök terén volt felállítva egy színpad, melyen — ha emlékezetem nem csal — hét harang volt. Mi délben léptünk fel, és mivel augusztus 20-a volt, a tánccsoportból ketten a kenyeret és a búzakoszorút tartották kezükben. Ebben az volt a nagyon szép, hogy Sebestyén Márta énekelte a Boldogasszony Anyánkat és a Himnuszt. Az Andrássy út végén lévő lelátóról néztük a műsort, és csak sírtunk... Szép volt. Vannak még ilyen pillanatok, de ezt az egyet sohasem fogom elfelejteni.

Balogh Pál segítségével és felügyelete alatt újult meg és bővült egy kiállítóteremmel az állandó néprajzi gyűjtemény. Könyvbemutatók, képzőművészeti kiállítások szervezője. A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetséggel közösen számtalan alkalommal szervezett a falujába és Nyugat-Bácskába turistautakat. Pali bácsinak és társainak köszönhető a Bácskertesen felállított első vajdasági köztéri Petőfi-szobor is.    


Kattintson az alábbi képre, és nézze meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyja ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink