Évi szabadság mindenkinek jár, ilyenkor az ember igyekszik kipihenni az évközben felgyülemlett stresszeket, izgalmakat. A munkásember főleg a nyári hónapokat használja pihenésre, és ahányan vagyunk, annyiféleképpen kapcsolódunk ki. Van, aki otthon marad, és a kertben bóklászik, mások strandra járnak, s akadnak olyanok is, akik elutaznak, felkeresnek egy régi kedves helyet, ahol talán még gyermekként jártak, de vannak kalandvágyók is, akik évről évre számukra ismeretlen, új tájakat kívánnak ,,felfedezni'. Az utóbbi években mi is többnyire az utóbbi lehetőséget választjuk, egy feltétellel: ha a tenger közelében van az a nyaralóhely - hiszen az utazó számára a legnagyobb csoda a tenger.
Az idén a nyugati civilizáció bölcsőjének is nevezett Görögországban, az Égei-tengernek egy kisvárosában igyekeztünk ,,kikapcsolódni'. Ma sem igazán értem, hogy Arisztotelész, a neves görög filozófus, tudósember, Észak-Görögország, a Halkidiki-félsziget szülötte - ahol mi is jártunk -, hogyan tudott alkotni, gondolkodni ezen a helyen, ahol a tűző nap, a forróság elől az egyedüli menedéket az olajfák árnyéka és a part menti kávézók nyújtják. Észak-Görögország lakossága az évezredek alatt sajnos sokat változott. Éltek itt bolgárok és több száz évig törökök is, az ősi kultúra maradványai azonban máig föllelhetőek. Szokásunkhoz híven a világháló segítségével találtuk a helyet, és mint utólag kiderült, szerencsésen választottunk, hiszen a szállodában mintegy háromszáz gyerek is ,,viháncolt', így a velünk utazó legfiatalabb ,,kalandor'-nak nem volt nehéz játszópajtást találnia. A szálloda főleg a kelet-közép-európai turisták körében népszerű, a vendégek oroszok, románok, bolgárok, szerbek voltak, magyar szót alig lehetett hallani. Az ott töltött idő alatt nem sikerült ugyan teljes egészében megismernem más népek szokásait, de néhány érdekes benyomásra azért szert tettem.
Az oroszok. Azt tapasztaltuk, hogy e nép turistái modortalanok és erőszakosak. Gyakran előfordult, hogy több nap után sem voltak hajlandók fogadni a köszönésünket, holott csemetéink többször is együtt játszottak a strandon, együtt lapátolták a homokot. Az orosz gyerkőcők - kortól függetlenül - ismerik a rendet, a szülők szigorúan bánnak velük, de az is feltűnt, hogy főleg az édesapák foglalkoznak a legfiatalabbakkal. Ezenkívül összetartóak, gyakran csoportokban járták a szállodát, és a strandon is egy helyen cuccoltak le.
A bolgárok. Velük kapcsolatban szereztük a legrosszabb tapasztalatokat. Teljesen elkülönültek, külön életet éltek a szállodában, senkivel sem barátkoztak, sőt amikor a parton a mi lurkónk véletlenül az ő gyerekük lapátját vette el, egyből kikapták a kezéből, és odább tessékelték.
Lakott néhány román turista is a szállodában, velük nem volt gond, a mentalitásuk hasonló a miénkhez. Persze, ostobaság lenne egy-két ember alapján egy egész nemzetet megítélni, illetve egy nemzet alapján megítélni egy embert, de hát az ember óhatatlanul általánosít. Mindent összevetve: a legtöbbet a mi földijeinkkel barátkoztunk, és tulajdonképpen mindegy volt, hogy németországi szerb vendégmunkás vagy niši tanár-e az illető, gyorsan megtaláltuk a közös nevezőt. Felmerül a kérdés: más népek vajon hogyan vélekednek mirólunk. Meg vagyok győződve, hogy nem a vendégszeretetünkről és a temérdek zseninkről, Nobel-díjasunkról ismernek bennünket, magyarokat...
Nem tudom, önök hogy vannak vele, de én egy hét után nagyon elkezdem unni a helyet, bárhol vagyok is. Most sem történt másképp. Számomra gyötrelem ennél hosszabb időt tölteni bárhol. Bele sem merek gondolni, hogy miféle kálvárián kell keresztülmenniük azoknak, akik örökre elhagyják az otthonukat.
Jó újra itthon lenni.
,,Otthon minden sokkal egyszerűbb, de titokzatosabb, sejtelmesebb is, mert a legmutatványosabb külföld sem nyújtja azt az élményt, amit az elhagyott otthon szobái rejtegetnek.' (Márai Sándor: Az igazi)