Édes, kis kacatok könyve

Édes, kis kacatok könyve

Megjelent Csík Mónika legújabb meséskötete

Csík Mónikáról mindig az őszi nap melege jut eszembe. A gyönyörű mintákkal díszített kelméi mögül rendszerint előbújik egy-egy gazdag Móni-mosoly, mely még jobban tetőzi a tehetségét már számos műfajban bizonyító írónő meleg kisugárzását. Lusta macskái között ülve megállíthatatlanul kopog a billentyűzet, illetve születnek a versek, a gyermekmesék.


A szerző felvételei

* Ha jól tudom, három nyertes mese szülte meg ezt a könyvet. A terveid között szerepelt, hogy egységes kötetet alkosson a húsz mese, vagy nem voltál ilyen tudatos alkotás közben?

— 2012-ben írta ki a Jó Pajtás gyermeklap és a Forum Kiadó a közös mesepályázatát, melyre az első három Szekrénylakók-történettel pályáztam. Kezdetben egyetlen mese megírását terveztem, az alapszituáció azonban kívánta a folytatást. Egy gyerekszoba nagyszekrényében játszódik a történet, melynek hősei a szekrény mélyén „életre kelő” kacatok: három aszalódott almacsutka, egy törött gomb, egy parafadugó, fél pár zokni, egy ruhamoly és két kisegér mindennapjai elevenednek meg, ráadásul közéjük keveredik a Hihetetlen Mesék Könyve is, „aki” amellett, hogy megpróbál jótanácsokat adni a szekrénylakók folytonos civódásában, mesebetétekkel is szórakoztatja őket. Mindezt lehetetlen volt egyetlen történetben kibontani, így született három alkotás, majd újabb tizenhét, és noha a nyertes mesetrilógia megjelent a Hihetetlen mesék könyve című antológiában, közös, saját könyvet szántam nekik. A húszrészes mesefüzért végül a közelmúltban adta közre a Forum Szekrénylakók címmel.

* Egy nagy szekrény lakóiról, „kacatjairól” szólnak tehát a történetek. Mennyire nézed nagyítóval a világot?

— Izgalmas volt viszonylag zárt, szűkös térbe rakni a mesehelyszínt, hiszen ez lényegesen szűkíti az író és a figurák mozgásterét, emellett az összezártság rengeteg konfliktust teremthet, melyek a történetek mozgatórugói lettek. A ruhásszekrény a mesében egy egész univerzum, hiszen a benne élőknek nagyjából szekrényfenéknyi a világ. Ez az alkalmi, kis közösség átvitt értelemben óvodai csoport vagy család is lehetne, a mindennapi gondjaik is hasonlóak, mint az „emberi világban”. Ahogy a könyvben halad előre a mesebeli idő, úgy változnak a szereplők is, sok mindent megtapasztalnak, szembesülnek a gyengeségeikkel, melyek szintén emberiek: irigység, önzés, falánkság, tudálékosság, akarnokság, nagyotmondási késztetés, kishitűség... Alkalmazkodniuk kell, hogy megférhessenek egymás mellett. A zárt közegből a Hihetetlen Mesék Könyve által felolvasott mesebetétek alkotnak „kijáratot”, hiszen a képzelet birodalmába kalauzolják a hősöket, akiknek ily módon végtelenné tágul a világ.

* Az ötödik, gyerekeknek szóló könyved után azt hiszem, bátran kijelenthető, hogy jól érzed magad a kicsik világában. Miért?

— Leginkább amiatt, mert úgy hiszem, ez nemcsak a kicsik, hanem a felnőttek világa is. A gyerekeknek és a felnőtteknek szánt irodalom nagyjából ugyanarra vállalkozik: a rólunk és a bennünket körülvevő közegről beszél, csak más-más megközelítésből és szókészlettel. A felnőttirodalom a gyerekek számára nehezebben fejthető meg, a gyerekkönyveket azonban a felnőttek is képesek befogadni. A sokoldalú gyerekkönyv mindenkihez szól, életkori megkötés nélkül. Számomra ez a kihívás: olyan mesekönyveket, verseskönyveket írni, amelyek megszólítják a gyerekeket, egyúttal pedig a szülők és a pedagógusok is szívesen veszik őket kézbe felolvasáshoz, illetve ajánlják a gyerekeknek. És hogy mindehhez szabadon élhetek a fantázia, valamint a játékosság nyújtotta lehetőségekkel, az csak élvezetesebbé teszi az alkotás folyamatát.

* Honnan származik az ötlet, hogy rádiójáték is szülessen a mesék által?

— A kilenc-tíz állandó karakter mellett számos mellékszereplő is felbukkan a mesékben, és mindenki mondja a magáét. Sok a párbeszéd, dialógusok váltják egymást, így Bánki Éva irodalomtörténész, aki az ajánló utószót írta a kézirathoz, felvetette, hogy akár rádiós hangjáték is elképzelhető az önálló, bár laza szálakkal mégis egymáshoz kapcsolódó mesék füzéréből. Lakner Edit, az Újvidéki Rádió szerkesztő-dramaturgja partnerünk lett ebben, így hosszas pályázás és háttérmunka után, Lénárd Róbert adaptációjában, elkészült a Szekrénylakók című, húsz részből álló hangjátéksorozat, melyhez az Újvidéki Színház művészei kölcsönözték a hangjukat, Bakos Árpád írta a zenét, Perišić Dianna pedig a főcímdalt énekli. A hangjátéksorozat csütörtök délutánonként 16.35-től hallható az Újvidéki Rádióban, valamint a mesekönyv mellékleteként az olvasók egy CD-n is megkapják ajándékul.

* Nem először dolgoztok együtt Kanyó Janovics Erikával. Mi a ti együttműködésetek titka?

— A Pópopó és Totyka című mesekönyvön dolgoztunk először együtt Erikával, majd a Szabadkai Gyermekszínházban ő volt a díszlet- és a jelmeztervezője az Anyarajz című színdarabnak, melyet a gyerekverseimből állított színpadra Bartal Kiss Rita rendező. Az első pillanattól egymásra hangolódtunk Erikával, szeretem a rajzai játékosságát és színvilágát, jól illenek a történeteimhez. A miénk nem hagyományos munkafolyamat, azaz nem úgy dolgozunk együtt, hogy én megírom, ő pedig megrajzolja, hanem sokat beszélgetünk, ötletelünk, és megesik, hogy a szöveget utólag módosítom, idomítom a rajzaihoz. Az is megtörtént már, hogy az illusztrálás során Erika továbbgondolta a történetet, a rajzai segítségével mesélte tovább. A Szekrénylakók kötetben is érvényre jutnak a pasztelles, meleg színei. A könyv képi világába játékosságot visz az alkalmazott kollázstechnika.

* Milyen módon szeretsz könyvbemutatózni a gyermekirodalmat ékesítő köteteiddel?

— Bemutatóim általában interaktívak, igyekszem bevonni a közönséget. A felolvasások mellett beszélgetünk, sőt, a zene és a képzőművészet eszközeivel is gyakorta élek: a téma játékos, kreatív megközelítése oldottabb hangulatot teremt. A felnőttközönség ódzkodik az interaktivitástól, inkább csendben szemlélődne, viszont a gyerekek felbuzdulnak a kínálkozó önkifejezési lehetőségektől, így elég fergetegesre szoktak sikeredni az efféle találkozók. A kölykök ilyenkor rácáfolnak arra az általános nézetre, amely szerint a fiatalabb generációkat nemigen érdekli az irodalom. Nagyon is érdekli őket, csak fel kell kelteni a figyelmüket, és hagyni, hogy a maguk módján közelítsenek meg egy-egy irodalmi alkotást.




 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



Kanyó Janovics Erika illusztrációi

 

CSÍK Mónika

Szekrénylakók

 

ELSŐ MESE

Amelyben a szekrénylakók megismerkednek a Hihetetlen Mesék Könyvével

Az a nap is úgy kezdődött, mint bármely más, szokványos hétfő. Alig bújt be az első napsugár a redőny résein, vekkercsörgés törte meg a gyerekszoba csendjét. Hamarosan léptek zaja, mosdóvíz csobogása hallatszott, majd az iskolatáska csatjának kattanása, végül ajtócsapódás. Aztán hosszú ideig semmi. Talán már dél is elmúlott, mire a padló nyikorgása elárulta: közelít valaki. A határozott, koppanós léptek egyenesen a nagyszekrény felé tartottak. Panaszos nyikorgással tárult fel a szekrényajtó, egy kupac holmi került a benn lévő halom tetejére, majd ismét visszacsukódott, kattant a zár. Pisszenést sem lehetett hallani. Azaz mégis. Ahogy a távozó becsukta a szobaajtót maga után, a szekrényben lévő kacathalom tetején megbillent valami. Egészen apró volt ez a mozdulat, de elegendő ahhoz, hogy a régi diafilmvetítő dobozának élén végigcsúszva, a horgászbot és a kopott hintaló között átpottyanva, néhány teniszlabda kíséretében a szekrény fenekén landoljon az új jövevény.

— Mi lehet ez? — kérdezte fojtottan Kiscsutka.

— Böhöm nagy és rémisztő! — suttogta Alcsutka.

— Fejlődjünk alakulatba, és kerítsük be! — javasolta Főcsutka.

A szekrény mélyén motoszkálás kezdődött.

— Dugófej és Kajlagomb hátulról közelítse meg, Rágcsa és Büdi oldalról, mi pedig a csapatommal ebből az irányból! — rögtönzött felderítési tervet Főcsutka.

— Sipircnek is adj valamilyen megbízatást. Lehetne... lehetne parancsnok — jegyezte meg Dugófej.

— Még hogy egy egér vezényszavára hallgassak?! Nevetséges! A parancsnok természetesen én leszek! — húzta ki magát Főcsutka.

— Akkor lehetne Sipircből őrszem — javasolta Dugófej.

— Őr? Én? Legfeljebb szem... — cincogott Sipirc.

— Éppenséggel őrködhetnél. Elég szemfüles vagy hozzá. Innen belátod a terepet. Siiipirc! — mutatott a legnagyobb papírkupacra Főcsutka, s elégedetten nyugtázta, hogy Sipirc máris elfoglalta őrhelyét.

— Akció iiin-dul! — bólintott Főcsutka, és bekerítették a nagy, ijesztő valamit.

— Hogyan tovább? — kérdezte Dugófej.

Kiscsutkának remegett a csumája, de halkan kinyögte:

— Én nem tudom. Szerinted, Alcsutka?

— Szólítsuk fel, hogy adja meg magát — javasolta Alcsutka.

— Ostobaság! Föl kell szólítani, hogy adja meg magát — mordult Főcsutka.

— Hát nem ezt mondtam?!

— Magot befogni! — vágta rá Főcsutka, és fölszólította az idegent, hogy adja meg magát.

— Meg se mozdul. Talán elaludt. Esetleg közelebb mehetnék hozzá, hátha a szagomtól felébred — vélekedett Büdi, a fél pár használt zokni.

— A te szagodtól, Büdi, legfeljebb elájulna. Inkább kínáljuk meg harapnivalóval, lehet, hogy éhes — csámcsogta Rágcsa.

— Nektek, molyoknak, másból sem áll az élet, mint evésből. Egy egész nagykabátot felfalnál, ha nem tennének a zsebébe olyan szagos kis izét, amitől elmegy az étvágyad — ugratta Rágcsát Dugófej.

— Elhiszem, hogy sehogy se fér abba a tömör fejedbe, milyen fontos és élvezetes az evés. Fogalmad sincs róla, hogy egy angórapulcsi például milyen finom falat... — tromfolt Rágcsa.

Kettejük vitájának Sipirc vetett véget. A papírhalom tetejéről kurjantott közbe, hogy neki onnan fentről úgy tűnik, ez a sarkos, tarka valami olyan dobozféle, és inkább a fedelét kellene felnyitni, hogy kiderülhessen, mi rejtőzik benne.

A szekrénylakókat meglepte az új ötlet. Találgatni kezdtek, hogy mi lapulhat a dobozban. Mármint, ha tényleg doboz, ugye. Dugófej szerint meglepetés ajándék, a három almacsutka szerint falánk hernyók, Sipirc szerint óriási sajtdarab, Kajlagomb szerint divatlapok, Rágcsa szerint molyirtó por, Büdi szerint fingópárna van benne. Mindannyian a saját ötletüket hangoztatták, s a hangzavarban nem is értették pontosan, mit beszélnek a többiek. Főcsutka végül szavazásra bocsátotta a kérdést. A többség úgy döntött, hogy lapuljon bármi is benne, fel kell nyitni a fedelét.

Ismét szervezkedni kezdtek. Egymás hátára állva, tornyot alkotva szerettek volna felérni hozzá, hogy Sipirc, lévén a legfürgébb és legügyesebb, a torony tetejére mászva felpattinthassa a fedelet. Nehézkesen haladt a munka. Büdi került alulra, hogy a toronynak alapot biztosítson, fölébe Kajlagomb, rá a három almacsutka, a tetejükbe Dugófej. Rágcsa oldalról figyelte az eseményeket, a többiek ugyanis azzal küldték félre, hogy a gombostűfejnyi ruhamoly, mivel állandóan rágcsál, úgyis képtelen lenne veszteg maradni, összedöntené az alkotmányt. Oldalról vezényelt hát.

— Kicsit balra, hé, billeg a sarka jobb felől, te mulya, mindjárt bemolyolok egyet, te meg ne mocorogj ott, leesik a fölötted lévő! — hangolt Rágcsa. Sipirc, amikor elég tartósnak találta már a tornyot, a tetejében termett, és hátával megemelintette a fedelet.

— Végre, csakhogy felnyitottátok! — szólt ki valaki a fedél alól.

Büdi ijedtében arrébb gördült, a többiek meg rakásra potyogtak.

— Hát ez meg miféle doboz? — bambult Kiscsutka.

— Megparancsolom, hogy mutatkozz be! — tápászkodott fel Főcsutka.

— Micsoda katonás kiállás! Talán csak nem laktanyába kerültem? — hallatszott fentről. — Egyébként a Hihetetlen Mesék Könyve vagyok. És ti kik vagytok?

— Ő Büdi, a kallódó zokni, Rágcsa, a moly, Kajlagomb egy kislány kabátjáról való, Dugófej a legokosabb parafa dugó, akit ismerek, ő Sipirc egér, mi hárman pedig a szekrénymélyi almacsutka-különítmény tagjai vagyunk, Kis-, Al- és Főcsutka — mutatta be Főcsutka a társaságot.

— Érdekes! — pörgette lapjait a Hihetetlen Mesék Könyve. — Aztán tud-e valaki közületek olvasni?

A szekrénylakók tanácstalanul pislogtak.

— Na és a meséket szeretitek-e?

— Igen, azokat igen! — lelkendeztek kórusban.

— Akkor majd mesélek nektek, szórakozásképpen. Szeretnétek igazán izgalmas történeteket hallani? — kérdezte a Hihetetlen Mesék Könyve.

— Izgalmas történeteket én is ismerek. Például azt, amikor rávarrtak a kislány kabátjára, és... — kezdte Kajlagomb, de a többiek rázendítettek:

— Jaj, ne, Kajlagomb, ezt is már annyiszor elmesélted!

— Én amolyan kurta-furcsa, néha rémes meséket mesélnék, persze, csak ha nem vagytok nagyon félősek... — duruzsolta a mesekönyv.

— Ki félős? Még hogy félős?! Ugyan! — nyüzsögtek a csutkák.

— Mesélj, mesélj! — csámcsogta Rágcsa.

A többiek is bólogattak. Már úgyis ráuntak Kajlagomb ezerszer hallott históriáira, kurta-furcsákat meg még soha nem mesélt nekik senki. Mindannyian elhelyezkedtek hát egy-egy kényelmes zugba, s várták, hogy a Hihetetlen Mesék Könyve belekezdjen első történetébe.

 

 


Szekrényfenék-induló

Mi lakik a szekrény fenekén?
Mi motoz a szekrény fenekén?
Tán egy tehén?
Kizárt, hogy benn tehénkedne,
heverészne, legelészne
szekrényünkben egy tehén!

Mi lakik a szekrény fenekén?
Mi motoz a szekrény fenekén?
Tán egy bálna?
Kizárt, hogy benn lubickolna,
ficánkolna, pancsikolna
szekrényünkben egy bálna!

Mi lakik a szekrény fenekén?
Mi motoz a szekrény fenekén?
Tán egy sárkány?
Kizárt, hogy benn ücsörögne,
nyűgösködne, füstölögne
szekrényünkben egy sárkány!

Mi hát e zaj? Mi hát e nesz?
Mi hát e nesz? Mi hát e zaj?

Ha jól figyelsz, megtudhatod.
Megtudhatod, ha jól figyelsz...

Mi hát e zaj? Mi hát e nesz?
Mi hát e nesz? Mi hát e zaj?

Ha jól figyelsz, megtudhatod.
Megtudhatod, ha jól figyelsz...




 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: Csík_Mónika

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Gyermekként látni a világot
Irodalom
  • GYURKOVICS Virág
  • 2015.12.13.
  • LXX. évfolyam 49. szám
Facebook

Támogatóink