Drámaírás villámgyorsan

Drámaírás villámgyorsan

Drámát írni nem könnyű, főleg akkor, ha az embernek erre csak néhány órája van.

Márpedig évről évre így ír drámát három szerző Újvidéken, a Vajdasági Magyar Drámaíró Versenyen. Az idén ez a három bátor vállalkozó Csík Mónika, Toma Viktória és Oláh Tamás volt. A rendezvényre az Újvidéki Színház színészein kívül Vajdaság több színházából, valamint Magyarországról is érkeztek vendégek.

Nagyon szeretek a drámaíró versenyre járni. Hiszen egy este alatt három darabot nézhetünk meg, és jó látni egy előadásban (egy színpadon) a szabadkai Népszínház, a Kosztolányi Dezső Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház és a Szabadkai Gyermekszínház színművészeit, valamint az újvidéki Művészeti Akadémia színészpalántáit. Azt veszem észre, hogy mintha évről évre kevesebb vendégművész jönne el, amit én személy szerint nagyon sajnálok, és nem is értem, miért van ez így. Kívülről szemlélve ez egy nagyon jó bulinak tűnik, egy hely arra, hogy találkozzon egymással a színházat szerető közönség, a színészek és a rendezők.

Azt a kérdést is nehéz megválaszolni, hogy melyik előadás tetszett legjobban a három közül, hiszen három rendező dolgozik egy napon át a találomra összeállított csapatokkal, és mint tudjuk, minden rendező más-más kézjeggyel varrja, hímezi az előadások szövetét. A három rendező az idén Sardar Tagirovsky, Kálló Béla és Döbrei Dénes volt. A szerzőkön kívül a rendezőknek sincs könnyű dolguk, ám mint mindig, most is remekül megoldották a feladatot. A kalapból a Festmény és falióra a buszon címet húzták ki, ez határozta meg az irányt, illetve a három készülő dráma címét.

A Sardar—Oláh-páros előadásában hangsúlyos szerepet kapott egy kamera is, melyet maga a rendező és az író mozgattak attól függően, hogy éppen hol játszódott egy-egy jelenet. A képet kivetítve láttuk a falon, ami igencsak filmessé tette az egyébként rafinált krimit, melyben egy lány halálának okát fejtettük meg szép lassan. Ami igazán tetszett a drámában, azok a jól megírt dialógusok voltak. A Kálló—Toma-páros előadása volt leginkább „mai” szagú, hiszen a vajdasági szülők a külföldön élő lányaikat látogatják meg benne. Nagy a készülődés, majd még nagyobb a meglepetés, amikor kiderül, hogy az új vejük nem más, mint a török Ali.

Ez már magában is félreértések és viták fő forrása lehetne, viszont csak egy mellékszál volt a történetben. Anyagyilkosság, vádaskodások, átkok — erről szólt Toma Viktória szövege, melyből jócskán húzott a rendező. Érdemes lenne megnézni az eredeti változatot is. Csík Mónika és Döbrei Dénes párosa egy klasszikusabb történettel, ám remek karakterekkel mutatkozott be. A mindenki számára ismert Godot-ra várva című abszurd dráma alapmotívuma a várakozás. Főhőseink itt is várakoznak, közben pedig diskurálnak. Mindenkiről kiderül néhány furcsaság, és van egy pantomimesünk is, Pongó Gábor személyében, aki nem beszél, csak mutogat, viszont könnyen előfordulhat, hogy ő az egyetlen, aki mindent tud. Izgalmas szerepeket láthattunk, az író jó nagy teret adott a színészeknek a játékhoz.

A zsűriben Tari István, Verebes Ernő és Jónás Gabriella foglalt helyet. Döntésük értelmében az idén Oláh Tamás lett a legjobb drámaíró, a második helyen Toma Viktória, a harmadikon pedig Csík Mónika végzett. A legjobb rendező díját Kálló Béla vihette haza, őt követte második díjasként Döbrei Dénes, harmadikként pedig Sardar Tagirovsky. A legjobb női/férfi főszereplő díját László Judit és Pongó Gábor vehette át, a legjobb női/férfi epizódszereplőnek járó elismerést pedig Banka Lívia és Huszta Dániel.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A végzet asszonya(i)
Színház
Minek a szív…
Színház
Facebook

Támogatóink