A Hajnal család

Szórvány. Sokan fáradoztak már a szórványban élő magyarok sorsának jobbá tételén, a ,,bátrabbak”-nak talán az is megfordult a fejükben, hogy megmentsék őket, hogy megmentsék magyarságukat. Vajon van-e még remény? - kérdezhetnénk joggal, hisz az idő ellenünk dolgozik. Negyven-ötven évvel ezelőtt a szórványban még voltak magyar iskolák, és a pap is magyarul misézett, ma a helyzet kissé megváltozott. A szerémségi Maradékon még magyar óvoda sincs, noha többen megpróbálkoztak az újraindításával, sőt az iskoláéval is. De hasztalan. Nem akarták. A szülők nem akarták a gyerekeiket magyar iskolába íratni. Úgymond az ő ,,érdekükben”. ,,Jobb ez így - érveltek. Inkább szerbül végezze el az iskoláját a gyerek, mert úgy jobban érvényesülhet. Ez a magatartás azonban a szórványmagyarság teljes asszimilálódásához vezet. Nem is olyan rég hallottam egy magyarországi diplomata szájából: a kishatárforgalmi engedély a jó megoldás, a szórványban élő magyaroknak pedig minek, hiszen ők nem is utaznak. Ezek után nem kell csodálkozni azon, ha a maradéki, ürögi, mitrovicai, karlócai, pancsovai, székelykevei, sándoregyházi és más szórványtelepülések magyarjai úgy érzik, magukra maradtak, és csak önmagukra számíthatnak.
Nyelvében él a nemzet
A Duna Televízió többrészes dokumentumfilmet készít a határon túli magyarokról Nyelvében él a nemzet címmel. A napokban a Vajdaságban jártak, a Bánság, illetve a Szerémség volt az úti céljuk. Így jutottak el Dobradópusztára is, vagy más nevén Dobradóra, a Szerémség egyetlen homogén magyarlakta településére.
A Tarcal-hegység (Fruška gora) lankáin helyezkedik el Dobradó Maradék, Satrinca és Nyékinca falvak közelében, az Ürög községhez tartozik, és mindössze két és fél utcányi terjedelmű. A mintegy 127 lakosból 96 a magyar, de élnek itt magukat jugoszlávnak vallók is 13-an (igaz, a helybéliek szerint ők is magyarok), 4 horvát, 3 szerb, továbbá 11-en egyetlen nemzethez sem tartozónak sorolják magukat. Az anyanyelvű oktatás mintegy negyven évvel ezelőtt szűnt meg. A gyerekek a szomszédos Satrincán tanulnak, persze szerbül.
A településen működik a Petőfi Sándor Kulturális Egyesület, dobradói vendéglátónk az egyesület elnöke, Hajnal József és családja volt. Hajnalék öten laknak egy fedél alatt. Állattartásból élnek, illetve abból, ami a határban a földjükön megterem. Hajnal Tibor, a fiatalabbik gyermek Maradékra jár iskolába, ő is szerb nyelven tanul.
- Soha nem jártam magyar iskolába, de írni és olvasni tudok magyarul, igaz, nem valami jól. Satrincán volt lehetőségünk magyarul tanulni - mondja Tibor. A szomszédos településen a gyerekeket heti egy óra keretében tanítják anyanyelvükre, így hát nem is csoda, hogy csak nehezen tudják magukat magyarul kifejezni. József, az édesapa elmondja, hogy a szinte színtiszta magyar településen a fiatalok az utcán szerbül beszélgetnek. Azt, amit Satrincán megtanítanak a fiataloknak, nagyon kevés. Mi is fültanúi lehettünk annak, hogy a gyermekek játék közben nem az anyanyelvükön szólnak egymáshoz. Magyarul csak az idősebbek beszélnek, már a középkorúak is szerb általános iskolába jártak. József elmondja, hogy a testvérei közül többen - 12 tagú családban nevelkedett - még magyarul tanultak a kisiskolában, ő azonban már szerbül. Felesége, Anna ürögi származású, és már az ő gyerekkorában sem volt lehetőség magyarul tanulni. Hajnalék valamikor sokat utaztak Magyarországra, mivelhogy rokonaik élnek odaát, amióta azonban vízumkényszer van, csak nagyon ritkán utaznak az anyaországba.
- Azelőtt évente többször is ellátogattunk a magyarországi rokonainkhoz, de az utóbbi időben csak nagyon ritkán. Tavaly talán egyszer, ha voltunk - mondja Anna, az édesanya.
Hajnal Józsefék a körülmények ellenére is próbálják magyarságukat megtartani, szokásokat ápolni.
- A húsvéti és a karácsonyi ünnepeket minden évben megtartjuk. E két vallási ünnephez fűződő szokásokat és más hagyományokat a nagyszüleinktől tanultuk meg. Az idősebbek még ápolják magyarságukat, de gyermekeink, a fiatalok már egyre kevésbé, és nem biztos, hogy kitartanak - fogalmaz József, majd hozzáteszi, hogy soha semmilyen hátránya nem származott abból, hogy magyar vagy hogy magyarnak vallotta magát.
A helyi Petőfi Sándor Kulturális Egyesület 2001-ben alakult meg, azóta sikeresen működik az asszonykórusa, többnyire I. világháborús katonadalokat ad elő, és rendszeresen részt vesz a Durindó népzenei fesztiválon. Sajnos, pénz híján csak nagyon nehezen tudnak talpon maradni. Összetartanak, és főként önkéntes munkával tartják életbe az egyesületet. A tánccsoport sajnos megszűnőfélben van, korábban Bácsfeketehegyről járt egy koreográfus hozzájuk, ma már azonban senki sem tanítja a fiatalokat.
Egy nemzet halála
A Duna Televízió négytagú stábbal (dr. Balogh Júlia riporterrel, Wonke Rezső operatőrrel, Glósz Imre segédoperatőrrel, Wahl Frigyes hangmérnökkel) érkezett a Vajdaságba. A Nyelvében él a nemzet címmel készülő sorozat szerkesztője, dr. Balogh Júlia elmondja, hogy nincs rettenetesebb feladat annál, mint amikor a nemzet halálát kell kitapintani.
- Ez a mi nemzetünk egy furcsa nemzet, bizonyára a nomád természetünkből fakad az a végtelen türelem, ami hol butaságnak, hol önfeladásnak tűnik. Végzetes sebeket kapott a magyar a XX. században, talán eljött most már az ideje annak, hogy végre megrázza magát, és ,,összeálljon - fogalmaz dr. Balogh Júlia, hozzátéve, hogy nem érti azokat az okokat, amelyek miatt nem akarják a gyerekeket magyar iskolába íratni szüleik.
- Azzal magyarázzák, hogy így a fiatalok könnyebben tudnak majd érvényesülni, holott, ha valaki az anyanyelvén nem szerez biztonságot, az semmilyen nyelvet nem képes rendesen megtanulni. Az identitáshoz, az önazonossághoz a legnagyobb fogódzó a nyelv, és ez a legnagyobb kincsünk is egyben. Egy gyönyörű ősi nyelvet miért kellene szégyellni, miért kell kidobni az ablakon, hiszen mások a csodájára járnak? Sajnos, ebben a pillanatban nem látok senkit sem, aki le tudná törölni ezt a borzasztó félelmet az arcokról. Ki az, aki feledtetni tudná az emberekkel azt a sok szörnyűséget, amit a XX. században elszenvedett a magyar? - kérdi dr. Balogh Júlia, és hozzáteszi: mégis hinni kell, mert ha az ember nem hisz, akkor valóban elvész.