Róluk, nekik, a hatásukra teszi láthatóvá, hallhatóvá vízióit. A divattervezőknek ugyanígy szükségük van múzsára — a Nőre vagy a Férfira, aki megtestesíti azt a személyt, aki számára terveznek.

Talán nem is okoz nagy meglepetést, hogy a britek ebben a témában is tudnak nem szokványos példát elénk állítani. Az inspiráló múzsákon túlmenően ugyanis előfordul, hogy vannak a háttérben olyan, legalább ugyanennyire nélkülözhetetlen személyek, akik motiválják, mentálisan stimulálják és lelkileg, szellemileg (is) támogatják az alkotó tervezőket. Velük tökéletesen egy hullámhosszon mozogva folyamatosan táplálják annak megújuló tevékenységét.

Esetenként aktív szereplői a médiának, máskor viszont, mondhatni, titkos fegyverként, a háttérben meghúzódva motiválják az elismeréseket bezsebelő tervezőt. Az sem kizárható, hogy hivatalos értelemben véve munkatársakként viszik a vállalkozást, viszont tény, hogy ez egy nem akármilyen, lényegében megfizethetetlen, barátságon alapuló pozíció. Erre pedig talán a legtökéletesebb példa Alexander McQueen — akinek a neve önmagában is indokolja a tiszteletet és a rajongást — és Isabella Blow páratlan kooperációja.

Alexander McQueen legendás munkásságának kibontakoztatásában nem alábecsülendő a saját életművét tekintve is utánozhatatlan Isabella Blow. Fashion editor, stílusikon, tehetségek felfedezője és legfőképpen divatjelenség. Issy pozíciója a divatvilágban olyasmi, amelyet nem lehet semmiféle képzésen megtanulni. Kivételes érzéke volt ahhoz, hogy olyan dolgokban lássa meg a szépséget, és olyan emberekben fedezze fel a tehetséget, amelyek/akik más éles szemű szakmabeliek figyelmét elkerülte.

Nem azzal tűnt ki a fashionisták népes seregéből, hogy tetőtől talpig márkákba burkolózott, sem pedig azzal, hogy mesterkélten megbotránkoztató szetteket válogatott össze, sokkal inkább valami földöntúli, egyúttal hihetetlenül természetesnek ható, egészen egyedi esztétikumot képviselt megjelenésével. Az eredetiség iránti kifinomult érzékét pedig fiatal, még fel nem fedezett tehetségek befuttatásában is kamatoztatta. Julien MacDonald, Philip Treacy és Jeremy Scott mellett egyértelműen leghíresebb patronáltja Alexander McQueen.

Kapcsolatuk McQueen diplomabemutatója után kezdődött, és a kilencvenes években elválaszthatatlan párosként voltak jelen a nemzetközi divatszcéna élvonalában. Kapcsolatuk egyszersmind nem volt teljesen felhőtlen. Míg Issy mindent megtett McQueen útjának egyengetéséért — bevezette a legbefolyásosabb szakmabeliek körébe, anyagilag támogatta, inspirálta, és vidéki villájában állandó menedéket nyújtott a tervező számára —, addig McQueen nem nagyon viszonozta ezt a fajta törődést. Befutása után sem alkalmazta Issyt „hivatalosan”, így a sikerben sem osztozott nélkülözhetetlen múzsájával. Ez, természetesen, konfliktusokat szült, és feltehetően részben hozzá is járult Issy kialakuló depressziójához. Egy idő után pedig teljesen megszakadt közöttük a kapcsolat. McQueen történetéhez hasonlóan tragikusan végződött Isabella Blow élete is, aki a tervező halála előtt három évvel vetett véget az életének.

Aki jobban elmerülne a témában, annak ajánlom (akár sokadszori újranézésre is) a McQueen and I című dokumentumfilm, valamint a Detmar Blow által írt Blow by Blow: The Story of Isabella Blow című könyvet.

Vivienne Westwood korszakalkotó munkásságának háttértörténetében is feltűnnek olyan alakok, akik a tervezőnő mentális stimulációjáért voltak felelősek. A Malcolm McLarennel közös kollaborációja, mint a legendájának egy mérföldköve, mindenki számára ismert. Viszont későbbi sikerében fontos szerepet játszott még például Carlo d’Amario is, aki csaknem huszonöt évig üzlettársa is volt, valamint Gary Ness, aki barátként és egyfajta guruként állt Westwood mellett. Múzsái közül pedig talán az egyik leghíresebb Sara Stockbridge, akivel a nyolcvanas években működött együtt.

A legkülönfélébb és legextravagánsabb múzsák kiválasztásáról híres John Galliano múltbeli inspirációi között ott volt Maria Lani, Lady Amanda Harlech, illetve mindenképpen fontos megemlíteni a popkultúrát képviselő Charlize Theront is. Maria Lani története az 1920-as évekbe kalauzol minket. A művésznőről a korabeli festők színe-java abban a tudatban készített mintegy ötven portrét, hogy azokat Lani egy filmjében fogja felhasználni őket — a művésznő azonban végül ígérete beváltása nélkül lépett meg Amerikába. Galliano az ő képére alakította 2011. évi tavaszi kollekcióját.

A celebmúzsák közül Charlize Theron még a Diornál töltött időszakban inspirálta, több alkalommal a vörös szőnyegen is képviselte a tervezőt, és ő volt a híres J’adore- illat arca is. A Maison Margiela számára tervezett 2015. évi őszi-téli kollekciójával pedig bebizonyította, hogy különleges múzsákra továbbra is számíthatunk. Ezúttal Luisa Marchesa Lani történetét elevenítette fel.

(Forrás és képek: Vogue.com, Vanityfair.com, Papermag.com)