Évente állítólag mintegy száz tonna használt holmi érkezik hozzánk, leginkább Angliából, Németországból, Kanadából és Hollandiából. Az adatok alapján Belgrádban megközelítőleg negyven, Újvidéken húsz, Szabadkán tíz turkáló létezik, de az olyan kis városban is, mint például Zenta, négy ilyen jellegű üzlet szolgálja ki a vásárlók igényeit. És a házaknál vagy a piacon, vásárokban kínált cuccokat, valamint az internetes adok-veszek oldalakat még nem is említettem.

Egyesek továbbra is szégyellik és titokban tartják a másodkézből származó holmi viselését, mások pedig nemcsak dicsekszenek vele, hanem már-már sportot űznek abból, hogy minél olcsóbban szerezzék be az egyedi, világmárkás kabátokat, pólókat, ruhákat. Állíthatom, a turizás könnyen szenvedéllyé, kis túlzással függőséggé is tud válni, de mindenképpen jó szórakozás. Meg időigényes. Mert az ilyen helyekre öt-tíz percre nincs értelme beugrani.

Továbbra is a statisztikát idézve, a turkálók törzsvásárlói a középkorú hölgyek, az egyetemisták és a nyugdíjasok. Az utóbbi két kategória említésével bizonyára azt szeretnék sugallni, a pénztelenség, a szegénység hajtja rá az embereket, hogy — mint egyesek emlegetik — mások levetett ruhájában járjanak, de ez nem teljesen igaz. Én például azok közé tartozom, akik utálják a piacon vagy a kínai áruházakban található tömegcikkeket, és kimondottan idegesít, ha a rajtam lévő felső tíz ikertestvére jön velem szembe az utcán. Mivel a méregdrága butikokra valóban nincs pénzem — ahol egyébként gyakran szintén kínai terméket tukmálnak ránk, csak jóval drágábban —, inkább „levadászom” a turkálóban a minőségi, különleges darabokat. Aki jár ilyen helyekre, az pontosan tudja, hogy itt is több kategória létezik. Van a legolcsóbb, a ládás, ahol valóban könyékig, esetleg vállig bele kell mászni a halomba dobált holmiba, aztán a vállfákra akasztott, színek szerint csoportosított kilós, és végül a darabonként árazott extra csoport. Igaz, lehet diszkrétebben is csinálni, mondjuk akkor, ha ismerősünk a tulajdonos, és jelen lehetünk az áru érkezésekor, a zsákok, bálák kibontásakor.

Azok a „szalonok” viszont, ahol jól megőrzött, használt külföldi, leginkább németországi bútorokat, háztartási gépeket kínálnak, valóban az utóbbi években szaporodtak el. Az itt található darabok feleannyiba kerülnek, mint az újak. És legtöbbször sokkal masszívabbak, jobb minőségűek, mint azok, amelyeket nálunk gyártanak. Aki már költözködött, az tudja, a különböző állagú lemezekből készült szekrények, ágyak, asztalok hogyan viselik ezt a tortúrát. De az is igaz, hogy a háztartási gépeinket csak több évtized után cseréljük ki, leggyakrabban akkor is kényszerből, mert végképp bemondják az unalmast. Ilyenkor kevesen engedhetjük meg magunknak, hogy a nagyobb összeget, amely jelentősen megterheli a családi költségvetést, egyszerre, készpénzben adjuk ki. Marad a halasztott fizetés, a kölcsön vagy a használt, de még egészen jó mosógép, hűtőszekrény, tűzhely beszerzése.

Én valóban vallom, turkálni nem szégyen, de elfogadom, hogy sokan idegenkednek tőle, mások meg a szegénységünk bizonyítékának tartják. Ízlés kérdése. Vagy egy-két pofoné, amit az élettől kaptunk?