Aztán következik a már jól ismert letargia néhány napig, majd továbblépünk, és kezdjük várni a napot, amikor születtünk, a karácsonyt, a tengert és a következő Desirét. Addig is nézzünk vissza egy picit, milyen is volt az idei.

Első nap…

Herceg János művének motívumai alapján rendezte meg Urbán András a Gogolandet a Zombori Népszínházban. Bohócok jelennek meg a színen. Bohócként tolják be koporsóban Herceg Jánost is Gogolandbe, azaz egy elképzelt országba, melynek lakosai maguk a gogók. A csapat a Herceg regénye által felmutatott problémákat gondolta tovább, s adta hozzá saját mondatait, dalait (zene: Irena Popović). És Gogoland egy utópisztikus világ, ahol pontosan az ellenkezőjét kell mondani annak, amit gondolunk. Hiszen: „Igazat mondani — erre minden bolond képes.” A bohócoktól egy picit mindenki fél. Még akkor is, ha mosolyognak. S ők maguk is valamiféle kettős személyiséget hordoznak magukban, hiszen bár bolondoznak, mégis mindegyikük szomorú. A mi bohócaink ráadásul amellett, hogy kisebb bohóctrükköket mutatnak be, keményen kivesézik a társadalmat érintő problémákat. A hitel rabságában vonagló embereket, a színház, a művész és a hatalom viszonyát, a kisebbségek helyzetét, sokszor konkrét kérdésekkel fordulva a nézőkhöz. Miért is járunk színházba, kell-e egyáltalán a színház, ha már senki nem jár oda? Nem lenne-e értelmesebb másra költeni azt a rengeteg pénzt? Nagyon erős energiával dolgozik a zombori társulat, tökéletes indítása volt az előadás a Desiré fesztiválnak.

Egy kis séta, egy csésze török kávé a Kosztolányi Dezső Színház udvarán, és már kezdődik is a Forte Társulat A te országod című előadása, melyet annak ellenére, hogy már láttam, szívesen néztem meg újra más térben, hiszen Horváth Csaba rendezéseiben eddig még nem csalódtam, a pontosság nemcsak a koreográfiákra jellemző, hanem a szövegértésre, az értelmezésre, a zenére, a karakterekre egyaránt. Egy olyan előadás ez, amelybe nem lehet belekötni. A finom szimbolikával és mozgással átszőtt darab annyira pontosan festi le a szocializmus korát, hogy az már szinte filmszerű. S teszi ezt azzal az egyéni Horváth Csabá-s formanyelvvel, amelyre nem lehet mást mondani, csak azt, hogy mestermunka. A főhősei a peremen lévő kisemberek, gyári melósok, akiknek a munkán kívül nem létezik semmi, így amikor megszűnik a gyár, nem is találja meg mindenki egykönnyen a helyét, hiszen el kell kezdeni élni, s az élet eddig a munkásszálló és a gyár volt a maga monotonitásával. Az előadás humora is azzal a pontossággal van adagolva, keserédes és csípős ízt hagyva maga után, amellyel egy jó indiai szakács dolgozik. Nehéz szabadulni a hatása alól, de nem is igen akarunk. Jólesik a csípős, keserédes szájíz, főleg mivel vágyakozik egy pohár fröccs után.

Második nap...

Kokan Mladenović a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban rendezte meg John Gay Koldusoperáját. Nehéz erről objektíven írnom, hiszen magam is részt vettem a munkában. A dráma szövegeit a színészek improvizációi, valamint a Kokan Mladenović és Góli Kornélia által írt dalszövegek egészítik ki. Irena Popović zenéjét öttagú zenekar adja elő élőben a színpadon. Opera ez, de filléres, a csillár műanyag üvegekből épül fel, Marija Kalabić és Tatjana Radišić valóban hihetetlenül fantáziadúsan tervezte meg az előadás díszletét és jelmezeit. A Koldusopera szövege mindmáig időszerű, a korrupt hatalmi rendszer és a kizsákmányolás sajnos ma sem idegen senki számára. De kik is ma a bűnözők és kik ma a koldusok? Azok ülnek-e a börtönben, akik valóban súlyos bűntényeket követtek el, vagy azok szabadon sétálgatnak? Nem vagyunk-e mi magunk is ugyanolyan koldusok, mint az utcán elénk kerülő kéregetők? Nem kurvult-e el máris minden és mindenki? Minden megvásárolható és minden eladó. Az előadás főhősét, Macheath kapitányt pedig végül nem más öli meg, mint a kompromisszumok.

Harmadik nap...

A Metanoia Artopédia, azaz Perovics Zoltán és Erdély Andrea az Én tökéletes vagyok — tudattalan történet című előadással érkezett a fesztiválra. A többsíkú darab középpontjában Erdély Andrea áll, egy „gordiuszi csomónak egyáltalán nem nevezhető szögesdrótkupac előke” mögött, és beszél. Néha látjuk, néha pedig eltakarja egy izgő-mozgó, fekete függöny. Hol menekülteket szidó magyar nénivé változik, hol egy plázacicává, hol pedig egy ollóit csattogtató, mutáns tengeri rákká formálódik, mely a tengerbe ömlött olajtól és egyéb, emberek által okozott szennyeződéstől vált mutánssá. S amíg beszél, körülötte alakul, formálódik Perovics díszlete, mintha egy varázslatot látnánk. Színházi varázslatot. Átúszik felettünk egy menekültekkel teli papírmasé csónak, majd farkasok jelennek meg, füst, köd, lebegő bevásárlószatyrok, és egy világvégére emlékeztető apokaliptikus színpadképből lépünk ki a való világba.

Negyedik nap…

Várnagy Kristóf, Frenák Pál táncosa és asszisztense workshopot tart, oda igyekszünk délelőtt mi is. Kell a mozgás, nem lehet egy hétig csak a színház sötétjében ülni. Titkon azért reménykedünk, hogy nem lesz túl kemény. És ki is bírjuk, még mi, puhányabbak is. Egy óra bemelegítés, nyújtás, ropogó csontok, ismerkedünk a talajjal... „Próbáljátok társként kezelni, belezuhanni, belefolyni a padlóba” — mondja Kristóf. Azt kéri, mindenki a maga tempójában és a maga mozgásával utánozza, amit ő csinál. Nem kell lemásolni, és nem az a lényeg, hogy tökéletesen megcsináljuk. A hosszú bemelegítő után páros gyakorlatokat végzünk, figyeljük a másikat, vezetjük egymást. Kristóf közben elmeséli, hogyan dolgoznak Frenákkal, aki egy siketnéma családból származik, s akinek egy érintés, egy hang, illetve akár maga a zene is egészen mást jelent. A próbák során nem is nagyon használnak zenét. A mozdulatok saját energiájuk és a táncos testének szerkezete alapján épülnek egymásra. Izgalmas volt egy apró résnyire belesni egy nagy koreográfus munkamódszerébe. Az esti előadást — Frenák Pál társulatának Lutte című táncos darabját — is egészen más szemmel néztük mi, workshoposok. Póráztól függő szájkosaras lények, küzdelem, az irányító és az irányított harca. S néha maga a kötél, a póráz az, ami irányít. Nem egy másik ember. A pórázhoz, az eszközökhöz és a padlóhoz való viszonyt a workshopnak hála valóban egészen máshogy olvassuk. Egyáltalán elkezdjük olvasni. Máshogy látjuk a táncosok mozgását. Az egymásnak feszülést, a harcot, a vadászt és a vadat. Ki hogyan kerekedik felül a másikon, ki mennyire tud szabadulni önmagától. És a végén egy gyémántagancsú szarvas libeg be, majd ki, és merevedik képpé egészen addig, amíg mindenki el nem hagyja a termet.

A szerdai nap másik előadását, azaz a Balerinákat a Szerb Nemzeti Színház balett-társulata és az Újvidéki Egyetemi Kultúrközpont táncosai adták elő, sok-sok szöveget használva. Minja Bogavac, az előadás rendezője beszéltetni kezdte a balett-táncosokat, akik el is mondanak mindent szép sorjában. Milyen gondokkal küzd egy balett-táncos, hogyan méregetik egymást a próbateremben, ki milyen szerepről álmodozik, és mennyire megterhelő az, amit csinálnak. De mégis táncolnak, és aki boldog, az táncol, aki táncol, az boldog. Az előadás talán legszebb része az, amikor a közönség felé fordulva felteszik a kérdést: ki örül annak, hogy reggel dolgozni indul az irodájába? „A mi munkánk az, hogy táncoljunk. És nincs is ennél szebb munka.” Ha már nem is a tánc a munkánk, azért még megpróbálhatunk táncolni benne. 

Folyt. köv.

Molnár Edvárd felvételei

Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net