Desiré, te drága Desiré! (3. rész)

Desiré, te drága Desiré! (3. rész)

Az idén is volt néhány olyan külföldi „elsőbálozó” a fesztiválon, aki megkérdezte tőlem, miért Desiré Central Station a rendezvény neve, és hogy miért nem dizájörnek kell ejteni.

Kosztolányi Dezső beceneve volt Desiré, ezenkívül már az első fesztivál előtt beindult a Kosztolányi Dezső Színház egész évados programsorozata, a Desiré villamosa, a Central Station — erre utal a központi állomás a névben. És ha már állomás, a zárónap akkordjai Szabadka vasútállomásának újra életre keltett restijében hangzottak el.

Hetedik nap…

Az ember hat nap után egy picit elfárad. Naponta több előadást megnézni, beszélgetéseket végighallgatni sem könnyű, de ha ezt még megspékeljük az esti barátkozásokkal, akkor nagyon is el lehet fáradni. Az estéket azonban mégsem lehet kihagyni, hiszen a Desiré-klubban találkozhatunk régi ismerősökkel (a szlovén barátok már egy hete megírták, hogy jönnek, és készítsük a táncoscipőket, mert az előadásuk után nincs pardon, a szokásokhoz híven őrületes táncot akarnak lejteni), megismerkedhetünk új emberekkel (akiket jövőre már régi ismerősként köszöntünk majd), személyesen kérdezhetünk az alkotóktól, ha valamit nem értettünk az előadásban, a barátainkkal és a többi nézővel pedig megtárgyalhatjuk az aznapi darabokat, kritizálhatunk, áradozhatunk. A hetedik napra én is elfáradtam egy picit, de természetesen nem annyira, hogy ez meggátoljon abban, hogy este ismét a színházban kössek ki. Oliver Frljićnek, a botrányok királyának az új előadása, A mi erőszakunk és a ti erőszakotok is kiverte a biztosítékot néhány embernél. Még mielőtt látták volna. Ez nem sokkal a Desiré előtt, Szarajevóban, a MESS Fesztiválon történt, majdnem közönség nélkül mutatták be az előadást. A publikum azonban az utcán sztrájkolva kiharcolta a bejutást. (Hogy miért nem akarta a fesztivál igazgatósága beengedni az embereket, arról a neten olvashatnak bővebben.) Az előadás a Szlovén Ifjúsági Színház (Ljubljana) és az Ivan Zajc Horvát Nemzeti Színház (Rijeka) koprodukciója, Peter Weiss Az ellenállás esztétikája című regénye alapján. Azt már tudjuk, hogy a történelem ismétli önmagát. Az előadás az Iszlám Állammal, a menekültekkel, az őket befogadni akaró vagy nem akaró országok lakosaival foglalkozik. Azzal, hogy mindenki válhat egyik pillanatról a másikra áldozattá, elszenvedővé, és vice versa. Vallás kontra vallás, bosszúhadjárat. Naftás (vagy benzines) hordók a díszlet. Az előadás végén lemászik a keresztről valaki, aki az előadás elején még holland ifjúként mutatkozik be, mégsem feltétlenül azonosítja mindenki ugyanazzal a szereplővel. Valaki, aki lehet Jézus, lehet csak egy értelmezési pont, maga a vallás vagy csak egy holland, egy szlovén, egy színész, és magáévá teszi a fejkendős nőt, akinek az előadás elején még volt neve, mosolygott, bemutatkozott. És lehet, hogy nem is őt erőszakolja most éppen a férfi, hanem egy vallást, vagy egy szlovén lányt, vagy egy nőt, vagy egy színészt. Egyperces néma csöndet kérnek tőlünk, de nem csak a párizsi, brüsszeli és más terrorcselekmények áldozatainak emlékére. A színészek is némán állnak egy percig a színpadon az európaiak által megölt sokkal több arabra emlékezve. Ez nem a legerősebb Frljić-előadás, viszont ismét jól eltalált politikai színházat csinált a csapat. Emlékeztetni próbálja Európát arra, hogy ezt a nagy jólétet a Közel-Keleten elhunyt embereknek köszönhetjük. A mi Istenünk és a ti Istenetek. A mi erőszakunk és a ti erőszakot. Nincsenek jobbak és rosszabbak.

A napot egy ilyen erős kezdés után erősen folytattuk, a cetinjei Zetski dom társulat a Pillangó — születési gyakorlat című előadását mutatta be, melyet Urbán András rendezett Aleksandar Ranunović szövegéből. Urbán itt a szöveget helyezte előtérbe, egy család történetét látjuk a színpadon, a színészek szinte végig nem néznek egymásra. A fiúgyermek halála utáni elhidegült viszonyokat mutatja be az előadás, egy kemény családi drámát. Az elhidegülés megdermeszti a levegőt a teremben. Tönkretett emberi sorsok, kilátástalanság és tehetetlenség szövi át mindvégig a történetet. A halott fiú óriási adósságot hagyott hátra, melyet törleszteni kell, viszont apa és anya más állásponton vannak. Ez az alaphelyzet, és szép lassan egyre több dolog derül ki. Urbán-szappanopera, avagy hogyan rendezné meg Urbán András a Barátok köztöt. Hát… Az RTL Klub nem tűzné műsorára, az biztos. De a Desiré — hála istennek — igen.

Nyolcadik nap…

A Zetski dom társulat mutatta be a számomra utolsó előadást, mégpedig egy igazi ínyencséget, Schilling Árpád rendezésében az Ameddig a szem ellát című darabot. Nincs benne semmilyen díszlet, jelmez, fénytechnika. Még a közönségfény sem tűnik el az előadás elején. A színészek játszanak. A saját nevüket használják, mégsem tudjuk őket teljes mértékben azonosítani a szerepükkel. A karaktereknek álmaik vannak, de valahogy mégsem sikerül megvalósítaniuk őket. Egy picit az az érzésünk, hogy mindannyian gyengék. Vagy csak nem elég erősek ahhoz, hogy önerőből érjék el, amit szeretnének. Viszont rengeteget beszélnek róla. Egyikük például egy tökéletes gépet emleget, mely megkönnyíti a munkát, s a beszerzésével milliomossá válhatna. Ám nagyon drága, ezért nem tudja megvenni. A másikuk bankrablásra beszéli rá a barátait, akik közül az egyik a pénzintézet biztonsági őre. Sikertelen próbálkozás. Az előadás éppen a színházi látvány minimalizmusával, a színészi játék természetességével jut közel a nézőhöz, s juttatja eszünkbe a mi álmainkat, illetve azt, hogy mennyit beszélünk róluk. Beszélünk.

A fesztiválnak vége. Azaz mégsem. A Nyári Mozi Színházi Közösség, az Újvidéki Művészeti Akadémia diákjai és a Kosztolányi Dezső Színház színészei Döbrei Dénes rendezésében útnak indítják a Desiré közönségét, hiszen megkezdődik az, amire egész héten készültek: a Lifkoptikum, azaz a fehér selyemre nyomtatott multimediális előadás és nyilvános filmforgatás a Kosztolányi Dezső Színház udvarától a vasútállomásig. Lifka Sándor élete villámcsődületként hömpölyög. Egy megafonos „filmrendező” irányítja a tömeget, minket, a statisztákat. Vasárnap van, és éjjel, és Szabadka, és mi vonulunk az utcákon. Valaki suttogva meg is jegyzi a hátam mögött, hogy Szabadkán legutóbb az otporos időkben vonult így. Több helyszínen megáll a menet, kis performance-okat tekintünk meg. Ha kell, utánozzuk a szél és a madarak hangját, vagy csodálkozunk. Aztán végigfutunk a korzón egy képzeletbeli sáskainvázió elől, japán turistákat alakítunk, és megérkezünk a vasútállomás elé, ahol „festményfilmet” vetítenek élő tekercseken. Megérkezik a vonat, majd rázendít a zeneiskola tanáraiból álló együttes, feléled a vasútállomás, és mindenki táncolni kezd. Ez a látvány és érzés annyira szürreálisan szép, hogy akaratlanul is mosolyt csal minden szájra. Szól a zene, néha befut egy-egy vonat, pizzát tömünk magunkba, és kürtőskalácsot, majd egy sörrel koccintunk a barátainkkal. Mindezt az állomáson, a Central Stationön. Visszautazva időben, térben, lélekben a régi, jó kis szabadkai vasúti restibe, melyben török kávéval vártuk a hajnali vonatot.

Hát ilyen volt ez az idei fesztivál. A teljes desirés programból csak két előadásra nem sikerült eljutnom, de mindenképpen megérdemelik, hogy legalább megemlítsem őket: az egyik a Maska társulat és Damir Avdić Mephistója, a másik pedig a Hódworks társulat Grace című előadása. Viszont így is kerek volt ez a nyolc nap. Tömény, elgondolkodtató, megtáncoltató, pofán csapó és simogató. Azaz pontosan olyan, amilyennek egy jó színházi fesztiválnak lennie kell.

Címkék: desiré2016

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink