Desiré, te drága Desiré! (2. rész)

Desiré, te drága Desiré! (2. rész)

A szabadkai Desiré Central Station fesztivál az idén nyolcnapos volt. Ezalatt tizennégy előadást és egy koncertet nézhettünk meg, három beszélgetést hallhattunk a Desiré Akadémián, valamint mozgásos műhelymunkában vagy élő filmforgatáson vehettünk részt Lifka Sándornak állítva emléket. Most a fesztivál közepéről számolok be.

Ötödik nap…

Egy tyúkkal kezdtük az ötödik napot. És egy ikerpárral. A MESS Színpad Szarajevóból ugyanis a Tyúk című előadást mutatta be, Selma Spahić rendezésében. A Jadran Színpadon egy fából összetákolt viskó állt, a falat alkotó deszkák között tudtunk belesni, hogy lássuk, mi történik odabent. Ajtó nem volt, közelebb nem férkőzhettünk. Két fiú toporgott bent, gyorsan rájöttünk, hogy ikrek (vajon egy ikerpár mindkét tagja színésznek állt, vagy hogy is van ez?). A történet A nagy füzet című regény alapmotívumából indul ki, majd távolodik el tőle — a végére teljes mértékben. A fiúk és gonosz nagyanyjuk vacsorához készülődnek, majd betoppan egy katona. Ekkor kezdődnek az izgalmak, melyek odáig fokozódnak, hogy átkerülünk egy régi korból a mába, helyileg a Balkánra, egy különös háborús és háború utáni béke illúzióját keltő kvázi nyugalomba. A korábban még katonát játszó férfi véres kézzel fog kezet a közönséggel (a falat közben lebontják, tovább már nem szemlélhetjük a sötétből a történéseket). Számomra mégis a díszlet, a ház maradt a legemlékezetesebb, és az, ahogy kukucskálva próbáltunk mindent követni, s tekintetünk néha összetalálkozott a szemben ülő kukkolóéval.

Ezek után irány Farkasék nappalija, azaz ez esetben a Kortárs Galéria, ahol remek otthonra talált a Látókép Ensemble. Hajdú Szabolcs rendezését, az Ernelláék Farkaséknál című előadást immár meg is filmesítették, és sorra nyeri meg a filmfesztiválokat. Ezúttal élőben is belecsöppenhettünk ebbe a csodálatosan egyszerű, megható és nagyon életszagú történetbe. Már alig vártam, hogy lássam, hiszen a filmet is imádtam. A gyermekeket is felnőtt színészek játszották, velük együtt ültünk a konyhában, és hallottuk, ahogy Szabolcs — leszaladva a galéria udvarába — kint kereste a fiát, Brúnót, aki a történet szerint annyira jól elbújt, hogy apja nem találta meg. Az embernek olyan érzése volt, hogy bármikor felkelhet, és belesétálhat a képbe, szólhat a szereplőkhöz, leülhet beszélgetni velük, hiszen az ő gondjaik a mi gondjaink. Ahogy ők beszélnek, úgy beszélünk mi is.

Hatodik nap…

A fesztiválon bemutatott előadások közül a What is Europe volt az egyik kedvencem. Szintén Szarajevó, szintén MESS Színpad, ezúttal Urbán András rendezése. A darab energiái lefújták a hajamat a fejemről, illetve a nejlonzsákban elsőre belsőségnek tűnő GRÁNÁTalma annyira zseniálisan szép kép volt, hogy látványa és illata is megmaradt a fejemben. A gránátalmát még a zsákban darabjaira zúzták, majd magukra öntötték a színészek (énekesek, zenészek, performerek). Az előadás Végel László naplómotívumaiból épül fel, és dalokkal, élő zenével, monológokkal, mozgással egészül ki. Balkáni punkkoncert és performance. Mi is Európa, hová haladunk, honnan jövünk, de főleg hol tartunk? Autóbuszon utazó vendégmunkások (horvátok, bosnyákok, muszlimok és katolikusok) vitáznak, hogy ki mit csinált a másikkal, ki mennyi vért ontott, sztereotípiákról üvöltenek egymás arcába, majd összevesznek. Aztán megérkeznek Németországba, s hirtelen mindenki német nyelvre vált, mindenki udvarias és kedves lesz. Most már megérkeztek.

Az előadás másik legszebb jelenete, amikor egy feketébe öltözött muzulmán nő elmondja a szeretlek kezdetű monológot, azaz kifejti, hogy miért is szereti mégis azt, aki őt megkínozza, aki rosszul bánik vele, aki kitagadja… Lassacskán rájövünk, hogy kiről/miről is lehet szó. Európáról. Az előadásban többször elhangzik a What is Europe? kérdés, mely Végel Lászlónál a What is Yugoslavia? De válasz egyikre sem érkezik.

Damir Avdić koncertjével ért véget a nap. A hatodik. Egy szál ember, egy szál gitár, punk és társadalombíráló humorral megtűzdelt szövegek. Egy ötvenen túli férfi, akiben több az energia, mint egy huszonévesben. Hangján érződik a kor karca, ettől pedig még hitelesebb volt a koncertje. Őrület a színpadon. Damir arcáról senki nem tudta levenni a tekintetét. Ringatózva táncoltatta a gitárját a tuzlai származású író, költő, előadóművész, énekes. Eddig nem is hallottam róla, de mostantól kezdve sosem felejtem el. Boszniáról beszélt, globális köpenybe öltöztetve. Aztán az edzőterembe járó, üresfejű fiatalokról. Majd a kapitalizmusról és a demokráciáról. A világról is szólt, ahol a pénz az oltár, és ahol tömeggyilkosok képét hordják a pólójukon az emberek. „Živim Human reich!” Végre egy szám, melyet ismerek. Ezek szerint nem is vagyok annyira műveletlen punkban. Borut Šeparović A gdje je revolucija, stoko című előadásában is megjelenik ez a dal, mely szintén szerepelt már a Desirén. Koncertje nem csak koncert, színház is. Nem is tudtuk abbahagyni, a fesztivál klubjában még a hatása alatt folytatva kerestük magunkban a válaszokat: Na akkor, What is Europe? És da li i mi Živimo Human reich?

Hazaérve rákerestem, tudni akartam, ki is ez a Damir Avdić. Alapító tagja a Rupa u zidu zenekarnak. Színházi és filmzenét is szerez. Érdekesség, hogy több magyarországi fesztiválozó is ott ült a teremben a koncertjén, nem sokat érthettek a szövegekből, hiszen nem volt felirat, mégiscsak egy koncertről volt szó. Aztán a programfüzetben megtaláltam a következő idézetet: „Aki érteni akarja, az megérti.”

Azt hinnétek, hogy ezzel vége a beszámolónak, de az utolsó két napon még annyi minden történt velünk, fesztiválozókkal, hogy a befejezésre még egy hetet kell várnotok.


Nyitókép: Molnár Edvárd

Címkék: desiré2016

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink