Roger Waters: The Wall Tour 2013

Amikor 2010-ben Roger Waters, a néhai Pink Floyd basszusgitárosa és brigadérosa, a jelenkori pop-rock világ legpazarabb show-ját ígérő The Wall 2010—2013 turnéba belekezdett, felmerült bennem a kérdés, mi lehet az üzenete egy harmincnégy éves zenei-színpadi anyagnak a mostani — munkanélküliséggel, IMF-fel, terrorizmussal és Facebookkal sújtott — világban. Mert egészen mást jelentett a Fal nagylemez 1979-ben, a korához képest szokatlanul cizellált lélekábrázolásával, rockoperaszerű vokális betéteivel és kacifántos című (Another Brick on The Wall, Part 2.) slágerével, mely kislemezen hódítva évekre felkerült a rádiók zeneműsoraira. Az a bökkenő, hogy azok, akik akkor táncoltak rá, ma már a lányaikat adják férjhez vagy fiaiknak próbálnak — minden követ és ismerőst megmozgatva — munkahelyet találni. Szóval mit akarhat most a Fallal a Floyd aranykorában fáradhatatlanul kísérletező, ám csapattársaival folyton morgó bakafántos Waters? Idáig jutottam a kérdésfeltevésben, abban bízva, ha én nem jutok is el a Falhoz, majd a Fal jön el egyszer hozzánk. És íme! 2013 nyarán Roger Waters turnéja behálózza Kelet-Európát: Prága, Budapest, Bukarest, Szófia, Belgrád… Waters szólókorszaka a nyolcvanas évek közepén indult, amikor világmegváltó idealizmusa kezdte felfalni a zenei minőséget. Az együttes vezetőjeként feloszlatta a Floydot, a megmaradt tagok azonban David Gilmour vezetésével újra összeálltak, és a zenekar nevét tovább használták, évekig tartó pereskedést véve így a nyakukba. Sajnos egyik fél produktumai sem közelítették meg a régi „igazi” Pink Floyd-minőséget. A bíróság végül Waters javára döntött, a közönség pedig az újdonsült Floydéra: míg a Gilmour vezette csapat gigászi show-ja százezreket vonzott, addig a Hold árnyékos oldalát és a Falat megálmodó frontember szólókoncertjeire alig tízezren voltak kíváncsiak. Amikor Waterst Budapesten láttam, a Kisstadionban, a kellemes zenei, ám meglehetősen szerény vizuális élmény után úgy éreztem, erre a koncertre leginkább a „szegény ember Pink Floydja” jelző illik.

A jelenlegi Wall turné azonban Roger Waters hattyúdala. A világhírű rocksztár nyugdíjba vonul, igaz, lesz mit a tejbe aprítania. Kiderült, a legnagyobb pénzeket akasztó zenészek toplistáján ott van az ő neve is, méghozzá az előkelő harmadik helyen. Az új Fal-turné hatvanmillió dollárba került, és csak az észak-amerikai kontinensen 90 milliót kaszált. Lehet, hogy az egész a pénzről szól?
Leltározzunk egy kicsit! 1979-ben jelenik meg az eredeti album, 1982-ben Alan Parker készít belőle filmet a később Nobel-békedíjra előterjesztett Bob Geldof főszereplésével. 1990-ben a két Németország egyesülése kapcsán Waters bemutatja a The Berlin Wall produkciót a Podsdamer téren. A Pink Floyd tagjai helyett Van Morrison, Sinéad O'Connor, Cyndi Lauper, Marianne Faithfull, a Scorpions és más előadók szerepelnek. A siker hatalmas, a háromszázötvenezer néző gyógyír az akkoriban Gilmourék miatt háborgó Waters lelki sebeire. Ráadásul nyolc hónappal a berlini fal ledöntése után a téma valóságos telitalálat. A régi Wall-történetet kiemelte az egyén köré vont falak pszichológiai dimenziójából, és a birodalmak felbomlásának kontextusába helyezve aktualizálta. No de mitől lenne időszerű a Fal éppen most, 2013-ban? Nyomozásunk fő állomása az augusztus 25-ei budapesti koncert.
A kezdés előtt másfél órával már az egész városban esett. Az élelmes kereskedők egy ezresért tukmálták a Puskás Ferenc Stadion jegypénztárainál gyűrűző tömegre az egyébként kétszáz forintos kínai műanyag köpenyeket. Mire bejutottam, az eső elállt, és a színpad két oldalán vonuló fehér óriásfal látványa azonnal elárulta: itt most nem a kisstadionbeli koncert fog megismétlődni.

Sötétedés után beindult a gépezet: dübörgő basszus, dobok és gitárok dinamikája, csúcsmodern — dolby surround mozihodályokat kenterbe verő — hangzás, fényágyúk és falra vetített képek özöne. Együtt olyan komplex multimediális élményt nyújtottak, amely messze túlmutat a hagyományos pop-rock koncertek élményanyagán. A kép-zene-szöveg ilyen fokú egységét eddig csak Laurie Anderson a kilencvenes évekbeli verses-lézeres zenei estjein tapasztaltam. A mostani szuperprodukció azonban mindent lehengerelt Godzilla-méreteivel.

A zenészek, az eredeti történet diktatúra-attitűdjét hozták militáns egyenöltözetükkel, a látványra pedig az előadás második részében katonasapkával, övvel még rá is erősítettek. A gigászi díszletek alatt játszó emberkék hangyáknak tűntek csupán, a fényárban úszó színpadkép egésze befoghatatlan ebből a távolságból, messzebbről meg már a zenészek nem látszanak.

Valódi kisrepülő zúgott el a fejünk felett és csapódott a falba, majd amikor Waters a II. világháborúban elhunyt apjáról énekelt, hatalmasra vetítve láthattuk az egyenruhás angol pilótát. A képsorozat ismerős volt, a Fal filmváltozatában is szerepelt már hasonló, ám ekkor jött az első meglepetés: újabb arcképek következtek, köztük a mai kor hősi halottai: iráni nők, bagdadi gyermekek, és mások fotói, a világ minden sarkából, névvel, születésük és haláluk időpontjával együtt. Félelmetes tempóval érkeztek, egyre többen és többen lettek, míg végül a szívszorító mennyiségű mártírfotó beterítette a teljes falsíkot.

Ismét repülők bombáztak, ezúttal csak a fehér falfelületre vetítve. Igazi bombák helyett szimbólumokat szórtak: sarló-kalapácsot, félholdat, Dávid-csillagot, McDonald’s-emblémát, a Shell olajtársaság kagylós logóját. Potyogtak, romboltak, teljes hosszában beterítették a színpad két oldalán húzódó fehér téglafalat. A Következő tégla a falban kezdőtaktusainál tízméteres felfújható bábfigura — a történetben szereplő gonosz tanár — magasodott Waters fölé. Fentről mozgatták, mint valami óriásmarionettet. A szeme világítani kezdett, és könnyed léptekkel beszaladtak alatta a fekete köpenyes diákok: az SOS Gyermekfalu tizenévesei, hogy a háttérvokált énekeljenek egy egyszerű, ám jól betanult koreográfiával. Hatalmas tapssal jutalmaztuk őket. Ezután következett az igazi meglepetés. Waters küszködve ugyan, de magyarul kezdett beszélni. Afféle „Jó estét, Budapest! Sziasztok!” rockbetyár-sab-lonszöveget vártam, de világsztárunk négy-öt hosszú mondatot nyomott le, hangsúlyozva az „igazság” és „igazságosság” szavakat. A végére kissé belegabalyodott, úgyhogy mosolyogva, immáron angolul viccelődött tovább: „Hű! Nem is értem, hogy tudtok mindennap ezen a nyelven beszélni.” Később, már az interneten szörfözve jöttem rá, hogy a prágai koncerten ugyanezt a poént sütötte el, miután csehül beszélt, Varsóban lengyelül, és valószínű, hogy a szeptemberi belgrádi koncerten majd szerbül. SOS Gyermekfalut működtető alapítványok is minden európai országban találhatók, így a nebulókat mindig abból a régióból választják, ahol épp a koncert zajlik.

A program első része alatt fekete egyenruhás munkások falat kezdtek építeni a színpad elé. Mire a „felvonás” véget ért, és a szemek jóllaktak a sok vibráló-cikázó fénnyel, az utolsó tégla is a helyére került. Felépült a fal, teljesen eltakarva előlünk a színpadot.

Húsz perc szünet következett, majd a második részben a fal mögül folyatódott a koncert. Néha elfordítottak egy-két téglát, hogy be lehessen látni valamennyire, nemsokára azonban az egész csapat — a történethez illeszkedve — afféle nácis-kommandós öltözetben telepedett le a fal elé. Az SS-tábornoknak öltözött Roger a Run Like Hell előtt gépfegyverből vaktöltények tucatjait lőtte ránk, közben pedig malacot formázó, összegraffitizett hatalmas lufi repült a nézők fölött. Egy lemezen még nem szereplő, hosszabb hangszeres-pszichedélikus szólórész után — hűen követve az eredeti Fal-cselekményt — következett a tárgyalás, majd hatalmas robajjal ledőlt a fal.

Csak a zárórész végén tűnt fel, hogy itt most nem a teljes Pink Floyd játszik, hanem Waters és sessionzenészei, köztük a fia, Harry Waters, no meg egy régi motoros, a Pink Floyd stdúdiófelvételein is közreműködő Snoovy White. A végén meghajoltak, és a szupershow ráadások meg más hagyományos rockkoncertklisék nélkül véget ért.

Elgondolkodtató annak a háttérmunkának a mérete, amely a Fal-turné három éve alatt folyik. Szövegeket fordítani, majd kivetíteni a színpadképre, mindig az adott ország nyelvén, és ne feledjük, Waters Isztambulban törökül, Bukarestben románul, Oszlóban norvégül győzködi a közönséget. Amikor a budapesti koncerten arra biztatta hallgatóságát, hogy ne higgyen a különféle kormányok cselszövéseinek, és mindez jól olvasható, óriási betűkkel magyarul is megjelent a fehér téglafalon, végre választ kaptam a The Wall Tour 2010—2013 kapcsán felmerülő kérdéseimre. Waters emlékezetében a berlini Fal-koncert szólókarrierje csúcspontjaként élhetett, amihez érdemes újra visszakanyarodni, ha az ember közönségre vágyik. Mégsem hiszem, hogy pénzéhes kedvében tervezte volna meg ezt a turnét. Inkább azért, mert javíthatatlan idealista, aki hiszi, hogy a világ a zene révén megváltoztatható, jobbítható. A lelkes gondolatokra azonban egy olyan zseniális szuperprodukció épült, amely méltó a Pink Floyd emlékéhez, életre szóló élményt nyújtva a látogatónak. Ha pedig eszünkbe jutnak az országok és kontinensek közötti mérhetetlen különbségek, a vegyi és nukleáris fegyvereikkel játszó hadurak, vagy a létfenntartás szélére sodródott emberek nyomora iránt érzéketlen államhatalmi dőzsölés, rá kell jönnünk, ledöntésre váró falak most is akadnak bőven.