Vagy ha esetleg a valóságban is, akkor biztosan nem urbánus környezetekben, ahol az élet valamivel gyorsabban változik, mint az elzártabb közösségekben, melyek területileg is távol esnek a történésektől. Viszont a kisírt szemű, alig húszéves nő sorsa rácáfol a józan észjárásra.

— Ez alatt a néhány nap alatt, amíg erre a találkozásra vártam, egyre fogadkoztam, hogy megkérem: úgy írja meg, amit mondok, hogy még véletlenül se lehessen rám ismerni — mondja bevezetőjében a lány. — De aztán rájöttem, akár névvel is vállalhatnám, hiszen a közvetlen környezetem úgyis rám ismer majd, mert egyetlen környékbeli lánynak sem hasonlítható az élete az enyémhez. Időnként, ha elolvasom a rovatban megjelent történetet, mindig megállapítom, hogy főleg idősek vallanak, én azonban alig töltöttem be a huszadik évemet, igazából még el sem indultam az utamon, és máris a sorsomról akarok szólni. De higgye el, elég baj ez nekem, meg talán a családomnak is, hiszen a történetem azt bizonyíja, hogy megragadtunk a középkorban.

A szüleimnek a külvárosban van családi házuk, viszont mindketten faluról származnak. Azt mondják, régebben nagyon sok ilyen család élt az országban. A tanyasi fiatalok, ha befejeztek valamilyen iskolát, rendszerint a városban kerestek munkát, viszont rendszeresen visszajártak segíteni az öregedő szülőknek. Így lettek kétlakiak — minden értelemben. Az életük nem kötődött csak a városhoz, ahogyan a tanyától sem szakadtak el teljesen, így ott ragadtak valahol a kettő között, és a normáik is felemásak voltak. Mi ketten vagyunk testvérek, már a városban születtünk. Időnként, főleg nyáron, mi is kijártunk a nagyiékhoz nyesőzni, gyümölcsöt szedni, és el kell ismernem, hogy valójában sem én, sem a bátyám nem voltunk igazi városi gyerekek. Ez azonban nem zavart bennünket. Mindketten középiskolát fejeztünk be, én szerettem volna továbbtanulni, ám az ostobaságom miatt minden másként alakult. Másodikos középiskolás voltam, amikor megismerkedtem egy igazi városi fiúval, és ez a szép első szerelem végigkísért bennünket a középiskolában, ahol mindenki tudta, hogy mi összetartozunk. Állapotos lettem, ám nem szóltam idejében az anyámnak, mert féltem a reakciójától. Amikor azonban már ő is észrevette, késő volt a terhesség megszakításához, így hát vállaltuk a babát. Igaz, a szüleink nem voltak elragadtatva a helyzettől, de hát nem volt más megoldás. Két héttel előbb született meg a pici, és nem hozhattuk ki a kórházból. Beteg volt, én pedig vele töltöttem három hetet, egészen a haláláig. Ezt a tragikus eseményt a fiú szülei arra használták fel, hogy rábírják őt a szakításra, hiszen nem volt már ok, mely miatt el kellett volna vennie feleségül. Szétmaradtunk. 

Nem akarom részletezni, hogy a történtek után milyen lett a családom, a környezetem viszonyulása hozzám. Én voltam a „megesett” lány, a család szégyene, és mivel nem volt hová mennem, otthon kellett élnem. Igyekeztem minél kisebbé válni, pontosabban észrevétlenebbé, csak hogy ne bántsanak. Nagyon sokat szenvedtem a tej miatt, mely a kislányom halála után sem akart elállni. Viszont senki sem törődött ezzel, még anyám is azt mondta, jó tehén lett volna belőlem. Apám az események után határozta el, hogy otthagyja a munkahelyét, és a szülői örökséget felhasználva belevág az állattenyésztésbe. Csakhogy nem volt elég tőkéje a kezdéshez, így az ismerősök körében nézett kölcsön után. 

Találkozott egy bikákkal kereskedő, délről jövő kupeccal, aki megígért apámnak egy „rendkívül kedvező” kölcsönt. Viszont volt egy „de” is az ajánlatában: neki nincs készpénze — mondta —, mert azt állandóan áruba fekteti, ám van egy rokona, akinek a fia motorbalesetet szenvedett, és kerekesszékbe kényszerült. Ennek a fiúnak keresnek feleséget, így én lettem az a bizonyos „de”. Gondolja el, a kupec és a rokonai csak egyszer voltak nálunk, a fiú szülei pedig úgy bámultak rám, mintha én is eladásra szánt tehén volnék. Csak hogy nem tapogatták meg a karjaimat, jó húsban vagyok-e. 10 000 euró ellenében megbeszélték, hogy augusztusban megtartjuk a lakodalmat, majd pedig mehetek hozzájuk, ott úgysem ismer senki.

Ahogy elmentek, azonnal mondtam a szüleimnek, hogy nem vagyok hajlandó férjhez menni egy mozgássérült emberhez, még akkor sem, ha kitagad a család. Ne értsen félre, nem azért, mert az a fiú — akit egyébként még egyszer sem láttam — szerencsétlenül járt. Engem az sújtott le, hogy a szüleim úgy kezelnek, mint egy selejtes terméket, mintha se eszem, se érzéseim nem volnának. Meg vagyok győződve róla, hogy az őseink éltek így: azt cseréltek, amijük volt, és arra, ami kellett nekik. Szeretném, ha nagybetűvel írhatná ki, hogy én nem vagyok hajlandó ilyen áru lenni. Kértem a bátyámat, hogy beszéljen a szüleinkkel, de még ő is azt mondja, hogy a történtek után ez az ajánlat talán még kedvező is lehet számomra. Még nem tudom, mi történik velem holnap, csak azt, hogy semmi áron sem leszek középkori fizetőeszköz! 

A nyitókép illusztráció