Csend a babaházban

Csend a babaházban

Jobb hangosan kiáltani, vagy csendben maradni egy olyan témával kapcsolatban, mint a családon belüli erőszak? Andrej Boka fiatal filmrendező úgy döntött, beszél róla.

Ehhez kapott négy színészt és négy miniteret a Kosztolányi Dezső Színházban, majd elkészítette első színházi rendezését, mely a Csend címet kapta.

A darab egy kislány emlékein keresztül mutatja be, mit is ért családon belüli erőszakon vagy pszichológiai terroron, hiszen az erőszak nem feltétlenül egy pofonban vagy szexuális bántalmazásban nyilvánul meg. Egy korábban csak filmeket rendező ember másként gondolkodik a színházi terekről. Más képeket lát, más dimenziókban mozog, máshogyan használja a fényt, a hangot, a színészt.

Ezt láthattuk már Tolnai Szabolcs esetében is, aki az Éljen a szerelem című előadással debütált a KDSZ deszkáin. A Csend első jelenete egy szobában kezdődik, ott szorongunk tizenöten mi, nézők (ennyien tekinthetik meg az előadást), és ott szorong a kislány is egy szekrényben.

Mindig azt gondoltam, hogy egy harminc év körüli színésznőnek nehéz lehet úgy megformálnia egy nyolcéves kislányt, hogy ne legyen bugyuta, Béres Márta viszont ezt az akadályt is játszi könnyedséggel vette. Az első dolog, ami eszembe jut az első jelenetet nézve, hogy egy forgatáson vagyunk, mi is benne vagyunk a filmben, valahol fent kamerák rögzítik minden mozdulatunkat, egy picit Dogville-hangulatú az egész, mozognak a bútorok a szobában, az óra visszafelé kezd járni, a szekrény mögött pedig egy labirintus vár ránk, a kislány visszavezet bennünket a múltba, hogy megmutassa, miért olyan kifejezéstelen a tekintete, és miért is retteg, amikor az óra elüti a tizet. Csak megmutatni tudja, hiszen képtelen a beszédre, a szája nem mozdul, csak artikulálatlan hangok kiejtésére képes.

A következő szobában egy ajándék és a család vár bennünket, a kislány születésnapját ünnepeljük, családi dalolás, nevelési terror zajlik, a kislány számára nem mindig világos, mi miért történik. Egy pofon, utána pedig egy ölelés... Születésnap és elromlott rádió, majd megtörténnek azok a bizonyos dolgok. Egy cukorka, simogatás... A látszat-tökéletescsalád képe alakul ki előttünk, melynek fehér bugyiján egy fekete kéz hagy piszkos nyomokat. A következő szoba a konyha, a család ebédel, ismét minden idilli, ám a gyerekeknek nem tetszik az étel. Anyuka sír, mire mindenki mosolyogva eszik tovább, a béke helyreáll. Következik a kádas jelenet, a kislányt az anyukája fürdeti, majd munkába indul, a lánya pedig könyörögve kérleli, hogy maradjon. Egy kemény anya képe alakul ki előttünk, aki tisztában van vele, hogy mi történik a családban, mégsem tesz semmit, és sírva megy el otthonról.

És ekkor következik az utolsó, piros fényben úszó jelenet. Az éjszaka, az apa és a fiútestvér... Andrej Boka érthető szimbólumokat, izgalmas és eredeti formát használva közelíti meg a témát. Az erőszak nem erőszakos, a rendező csak felvillantja előttünk, csupán gesztusokból sejtjük, mi történik. A hangulat horrorfilmbe illő, mégsem rettegünk. Egy babaházban vagyunk, melybe csak mi láthatunk bele.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink