Családi logisztika, színház és autószerelés

Családi logisztika, színház és autószerelés

Amíg a két gyerek zeneiskolában van, a harmadik pedig éppen érkezőben, addig apuka interjút ad a Ravelban. Mezei Zoltán a Pataki-gyűrű díj idei tulajdonosa, hobbiszinten ralikrosszversenyző, és a füvet is ő vágja saját udvarában. Nyolc év művészeti vezetés után most nagyon jól érzi magát újra „csak” a színpadon.

* Kezdjük a szokásos kérdéssel: amikor valaki díjat kap, kötelezően kíváncsiak vagyunk rá, mennyire lepte meg a döntés. Te is meglepettnek látszottál. Neked mennyit számítanak a díjak, különösképpen a Pataki-gyűrű?

— Rendhagyó módon viszonyulok a Pataki-gyűrű díjhoz, egy kicsit másként, mint általában a színészek. Ez abból fakad, hogy nyolc évig a másik oldalon dolgoztam többedmagammal azért, hogy megmaradjon. Voltak nehéz pillanatok — az ügyvitelre gondolok. Sokszor újraszerveztük, változtattuk a zsűri és a jelölők létszámát, s ez mindig nagy munka volt. Aztán elő kellett teremteni a pénzt a díjra, évekig nem volt ugyanis stabil háttere. De jóleső érzés a másik oldalon állni, jelölt színészként beülni a gálára, és ha még meg is kapja az ember a díjat, az külön öröm. Másrészt azért örülök neki, mert mind a válogatókat, mind a zsűritagokat nagyon hiteles és jó szakembereknek tartom, megtisztelő éppen az ő döntésük alapján elnyerni a díjat. Mindig az a lényeg, hogy ki adja. Valóban meglepődtem, nem is gondoltam, hogy én húzhatom az ujjamra a gyűrűt. Nem tudom, hogy ez csak egy védekezőreflex-e, de eleve úgy álltam hozzá, hogy minden jelölt esélyes, hiszen nagyszerű alakításokat nyújtó, kiváló alkotók ültek velem a színpadon a döntésre várva. Aztán amikor felolvassák az ember nevét, az nagyon jó.

* A Bolondok tánca című előadásban a kormányzó karakterének megformálásával érdemelted ki a díjat. Megküzdöttél a szereppel, vagy könnyen adta magát? Hiszen rengeteg energiát, koncentrációt és szövegtudást igényel.

— A Bolondok táncát Sebestyén Aba rendezővel készítettük, akinek nagyon fontos megemlíteni a nevét, mert határozottan, szelíden és kedvesen vezetett bennünket és főleg engem a próbák alatt. Neki óriási szerepe van a végeredményben. De volt küzdelem is. A szövegmennyiség és a kondíció szempontjából sem volt könnyű dolgom. Többen mondogatták annak idején, hogy játsszak, mert ki fogok jönni a gyakorlatból. Akkor úgy voltam vele, hogy olyan ez, mint a biciklizés. Hát nem egészen olyan. Mikor elkezdtük a munkát, azt láttam, hogy a kollégák mind előrébb tartanak, mint én, aki még mindig a szöveggel harcol. A fizikai kondíció nem okozott akkora gondot, esténként eljártam futni a Palicsi-tó mellé, hogy bírjam szusszal, de azt vettem észre, hogy az agyam nem úgy működik, ahogy szeretném. Soha nem volt gondom a szövegtanulással, itt pedig többször összekeveredtem. Hol is tartunk? Mi a szövegem? Melyik jelenet következik? Úristen, megöregedtem?! El kellett múlnia egy időnek, mire újra fel tudtam venni a ritmust. De azt gondolom, hogy egy másfajta — nem színészi — terheléssel is érik az ember. És a kollégák nagyon sokat segítettek, türelmesek voltak. Hálás vagyok nekik ezért. A darab újrajátszása is nehéz. Két nappal előtte elkezdem frissíteni a szöveget. Újra úgy érzem magam, mint amikor színész az ember, és ezzel foglalkozik napközben, nem mással.

Szabó Attila felvétele

* Akkor ezek szerint hiányzott a színpad?

— Most nagyon jólesik újra színpadon állni. Hogy mennyire hiányzott, nem tudom. Művészeti vezetőként színpadra lépni mindig teher volt számomra. Amikor lement a nap, kezdődött az előadás vagy a próba, és még ott voltak a hétköznapi elintéznivalók. Egészen más úgy játszani, ha az ember feje tiszta, nincs tele sok fölösleges ügyviteli gonddal. Ahhoz, hogy gondolat is legyen egy előadás mögött, illetve megfeleljen valamiféle formai, műfaji követelménynek is, az nehéz dió. Bennem soha nem voltak műfaji előítéletek. Csak azon lehet vitázni, hogy egy-egy előadás jó-e, vagy sem. Több műfajt kell felmutatni. Fontos figyelembe venni a közeget, melynek játszunk. Nem azt mondom, hogy ki kell szolgálni a nézőt, de törekedni kell rá, magam is így tettem, hogy minden évadban legyen egy kicsit kísérletezőbb, nehezebben befogadható darab is. Aztán ez néha pozitív, néha negatív fogadtatásra lel. Az eredmény mindenesetre az is lett, hogy a Népszínház közönsége egy meglehetősen edzett társaság. Részt kell venni a kortárs színházi folyamatokban, és egy olyan irányt megcélozni, amely ma adekvát és érvényes a maga szélsőségeivel együtt. Az elmúlt egy évben az Andrási Attila megválasztása körüli vitákban hangzottak el olyan érvek, hogy márpedig a Népszínháznak nem a kísérletezés a feladata. Legyen minél nemzetibb. Én ezt is elfogadom, de nem tudok vele egyetérteni. Mi nem egy végrehajtó, hanem egy gondolkodó csapat vagyunk. Önálló színészi kezdeményezésből születnek az előadások. Védjegyünkké vált az is, hogy gyakran a színészek muzsikálnak a színpadon. Soha nem akartunk önmagáért a provokációért provokálni. Soha nem mentünk el túl nagy szélsőségek irányába. De ez dolga is a Népszínháznak. Úgy okítani a nézőit, hogy mindig egy picit húzzon is rajtuk. Nagyon fejre állítani a világot nem a mi dolgunk. A mértéktartás mindig fontos volt számomra színészként is, művészeti vezetőként is. Néha sikerült, néha nem.

* Mit csinál Mezei Zoltán, amikor éppen nem a színházzal foglalkozik? Például várja harmadik gyermekét. Mennyire könnyű megszervezni az életeteket? Hiszen mindketten színészek vagytok, és tudjuk, hogy ez a munka nem meghatározott napi munkaidővel jár.

— Már két gyermekkel sem könnyű, de nálunk munkamegosztás van. Nem beszéltük meg, valahogy kialakult, és jól működik. Családi logisztika. Igyekszünk minél többet megadni a gyerekeknek a sulin kívül, annyi programot, amennyit még elbírnak. Lássanak minél többet a világból, aztán majd döntenek. Tenisz, zeneiskola, szerbórák. Ezeket az aktivitásokat az én Zsuzsám (Kalmár Zsuzsa) olyan bravúros ügyességgel szervezi meg, illetve egyezteti a többi szülővel, hogy nekem csak annyit kell kérdeznem, melyik gyereket mikor és hova vigyem. Ez eddig működött, ezért a logisztikát nem is szeretném átvenni tőle. (Nevet.) Persze idő, energia és néhány idegsejt bánja. Néha, amíg várok a gyerekekre, szöveget tanulok a kocsiban.

* Ez, gondolom, az időd kilencven százalékát lefoglalja. És mi van a maradék tízzel?

— Amikor nem a család, nem a színház köt le, akkor valami egyéb. S ez valóban nem több, mint tíz százalék. Van egy nagy udvarunk sok-sok négyzetméternyi fűvel... Gondolom, nem kell külön hangsúlyoznom, de imádjuk az udvarunkat. Az utolsó fűszálig mindent mi ültettünk el. Aztán itt van a gyerekkori hobbim, melynek köszönhetően mindig egy kicsit gyerek tudok maradni, ez pedig az autózás. A saját autóimat magam szerelem. Hobbiszinten szerelő vagyok, viszont csak ráadás, hogy amatőr ralikrosszversenyző is. Kilenc éve szervezünk Szabadka környékén versenyeket. Három-négy évvel ezelőtt pedig én is belefogtam egy saját ralikrosszautó megépítésébe. Volt egy régi Golf 2-es, mely kapott néhány pofont a közúton, ennek az alkatrészeiből készül az új. Semmi sem eredeti, csak a karosszéria és a motor néhány eleme. A többi alkatrész Pestről, Békéscsabáról és még ezer helyről érkezik. Erre nincs túl nagy költségvetésem, hiszen a fizetésem nekem is elfogy 20-án, mint mindenki másnak, ezért össze kell ügyeskednem. Van egy kedves barátom Horgoson, az Öcsi. Az ő fémmegmunkáló műhelyében szoktam bütykölni. Amikor a család, az udvar és a színház rendben van, akkor egy-két napra elvonulok oda, becsukom az ajtót, és minden idegszálammal azon vagyok, hogy az interneten, könyvekben látott alkatrészeket hogyan építsem be. Ez egy másik világ, és nagyon szeretem.


Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
A legnagyobb kincse a humora...
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink