Mint ismeretes tehát, 2014 őszén a pancsovai mgr. Bálint Ligeti Mária és Bálint Attila házaspár a zongora és az asztali citera sajátos összhangzásához Bartók Béla gyűjteményeit hívta segítségül. A több hónapon keresztül (sz)építgetett elképzelést, mely annak rendje és módja szerint előbb egy pályázaton is sikeresen megmérettetett, furcsa „fonáksággal” elsőként a belgrádi közönség élvezhette. Végül, tekintettel a legmerészebb álmokat is felülmúló pozitív sajtóvisszhangra, a magyaros dallamok a Temes-parti kisváros kultúrközpontjában is felcsendülhettek. A folytatás, pontosabban a vendégszereplések azonban elmaradtak.

— Meghívást sehonnan sem kaptunk, de lényegében mi magunk sem ajánlkoztunk. Egy kissé visszahúzódtunk — hárít el zsigerből mindenféle találgatást Mária. — Ötletként felmerült egy minutára, hogy egy Banja Luka-i kolléganőm révén akár ott, náluk is felléphetnénk, de aztán inkább egy merőben másik zenei projektum kötötte le a figyelmünk. Melinda húgom és férje, az olaszországi Norman Baiocchi, továbbá zenész kollégáik akkoriban készítették az Eye Movement lemezük ún. remixváltozatát, amiből végül mi, a Bálint család is maradéktalanul kivettük részünket, ExP B4 néven. Tömény szimbolika, mivel ebben a kísérleti projektumban én zongorán, a párom citerán, Robi fiunk fagotton, Attila fiunk pedig különféle, nem mindennapos „zajkeltő eszközökön” tüsténkedett. Az alkotásokat egy dupla CD jegyzi. Az Acustronica kreatív zeneműhely gondozásában, illetve Pancsova község védnökletében. 

* Egy kerek egész esztendő után most újraindul(hatot)t a zongorás-citerás történet. Február középi kiindulópontotokul ismét a Kolaracot választottátok...

— ...ahol néhány kompozíció erejéig Robi fiunk is csatlakozik hozzánk fagotton. A terveink szerint Bartók mellett további kilenc magyar zeneszerzőt mutatunk be a közönségnek, zongora-citera, csembaló-citera, illetve zongora-fagott hangzásformációra építkezve. Hogy létezik citera-zongora duó, az eleve rendhagyó jelenség, a csembaló és a citera párosítása viszont még ennél is ritkább. Két ősi hangszer, melynek egybehangzása még teljesebben kibontakoztatja eleink dalainak modern átiratát a válogatásba bekerült zeneszerzők — Weiner Leó, Kardos István, Szőnyi Erzsébet, Sugár Rezső, Ligeti Melinda, Zsoldos Béla, Károlyi Pál, Papp Lajos, Járdányi Béla és Bartók Béla — kottáiban. 

— A legutóbbi fővárosi koncertünket csaknem nyolcvan ember kísérte figyelemmel — veszi át a szót a családfő. Párjával ellentétben Attila csupán amatőrként volt/van jelen a zene világában. Citerázással ennek ellenére már tizenkilenc éves kora óta aktívan foglalkozik. Valójában az ő nevéhez fűződik a néhai pancsovai KIE (Keresztény Ifjúsági Egyesület — a szerző megj.) jogutódjának számító pancsovai Petőfi Sándor (Magyar) Művelődési Egyesület citerazenekarának létrehívása is. A citerazenekar a kultúrberek dalkörével együttesen évtizedeken át megkerülhetetlen tényezője volt a pancsova-belvárosi magyarság művelődési életének.

— Bevallom, nekem ma is erőst lámpalázam van a színpadon. Mármint akkor, amikor szólóznom kell, vagy megadnom a kezdőhangot. Csapatban azonban jobban feloldódok. A KIE citeraszakkörét huszonöt évig vezettem. Egészen 2002-ig. Ekkor szűnt meg. Pedig reméltem, hogy távozásom után lesz olyan, kottát is olvasni tudó tanítványom/fiatalabb csapattársam, aki tovább tudja vinni a megkezdett munkát. Nos, ez nem sikerült. Azóta sem. Fénykorában a kilenctagú citeracsoportot énekhanggal a tánccsoportban tevékenykedő leányok kísérték. Rendszeresen felléptünk a Durindón és a Gyöngyösbokrétán, hangfelvételt készíthettünk az újvidéki M-stúdióban... Ráadásul a kitartó és szorgalmas munkánk eredményeképpen még Hollandiába is meghívtak bennünket vendégszerepelni, az akkori tánccsoporttal együtt. Felszaporodtak az emlékek, egyszersmind az évek is. Ennek dacára, ha volna ma érdeklődő, lehet, hogy újra elvállalnám a hangszeroktatást.

A Bálint család legfiatalabb sarja, Róbert ötéves korában kezdett zongorázni. Bár a többi korabeli sráchoz hasonlóan ő is focista szeretett volna lenni, kilencévesen a labda helyett a fagottnak „vallott szerelmet”. Ezen a hangszeren gyakorol páratlan szorgalommal immár negyedik esztendeje, amiről megannyi országos, de nemzetközi díj és elismerés is tanúskodik. Tehetségét az elmúlt esztendőben például a tartományi végrehajtó tanács is méltatta/díjazta. Testvérbátyja, a tizenhat éves Attila viszonylag gyorsan búcsút intett a komolyzenének. A hegedűt basszusgitárra cserélte, önmaga helyett pedig inkább a környezetét igyekszik exponálni. Szüleinek a tavalyelőtti, no meg az idei fellépéséhez is ő készítette el a plakátfotót és a vignettákat. Szervesen illeszkedik mindez választott (leendő) grafikusi szakmájába is.

Beszélgetésünk idején jegyzett, igazolt távolmaradásuk következtében helyettük és nevükben édesanyjuk adott válaszokat. Az önként vállalt és a kötelező napi feladatok összeegyeztetéséről, a mindennapi nyelv használatáról, a perspektívákról... Egyúttal a saját szakmai portfóliójába is betekintést adva. Mária a helyi Jovan Bandur Zeneiskola zongoratanárnője, aki a pedagógusi hivatás mellett hangszerszólistaként és kamarazenészként, továbbá publicistaként (Tajanstvene dirke — Titokzatos billentyűk, 2007) is jelen van szülővárosának zenei lüktetésében. Eddigi pályafutása során több neves, hazai és külföldi zeneszerzővel, valamint előadóművésszel dolgozott együtt. Magyarország kultúrminisztériumának ösztöndíjasaként a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián tanult, Szokolay Balázs professzor osztályában. 

* A gyerek-/kamaszlét hogyan egyeztethető össze fiaitok esetében a kötelező iskolai feladatokkal és a professzionális megnyilvánulásaikkal?

— Úgy érzem, nincsenek különösebb gondjai(n)k. Az iskolában is tudnak teljesíteni, és persze az egyéb felmerülő problémák megbeszélésére is tudunk elegendő időt és teret szánni. Volt, amikor egyszerre nemcsak az anyjuk voltam, de a hivatalos zenetanárnőjük is... Végül aztán minden feloldódott a közös zenélés élményében. Tapasztalat viszont, hogy minden közvetlenségem ellenére, melyet egyébként más diákjaim is élvezhetnek, mindig, de mindig hálásabb, ha a szolfézst egy „semleges” tanár tanítja, s nem a mama. A nyelv használatával viszont sajnos már több gondunk akad. Utólag már bánom, hogy nem magyar tagozatra írattuk őket. Legalább alsóban. Idehaza természetesen általában magyarul beszélünk egymással, az alapok megvannak. Míg kisebbek voltak, ezen a téren a műholdas/kábeles magyar tévéműsorok nyújtottak némi kapaszkodót számukra. Viszont ahogy nőnek, egyre inkább az angol nyelv kerül előtérbe. Amikor pedig együtt van a család, vagyis amikor hazalátogatnak a húgomék, akkor a magyar, a szerb és az angol mellett az olaszt is beiktatjuk belső kommunikációs rendszerünkbe.

* Végül hadd kérdezzem meg, véleményetek szerint, de úgy őszintén, szüksége van-e ennek a közösségnek arra, amit csináltok?

— Sohasem az a magamutogatós típusú figyelemfelkeltés vezérelte cselekedeteink. Nekünk saját magunknak van erre szükségünk — mondták.

— Régi álmaim egyike valósulhatott meg ezáltal. Hogy együtt zenélhessek a párommal — nyilatkozta Mária. — Nem kerestük senki kegyét, egyszerűen csak tettük a dolgunkat. Akkor is, ha tudtuk, sokan csak legyintettek, vagy még ennyire sem érintette meg őket mindez.

— Márpedig valóban nem hétköznapi dolog — bárcsak az volna! —, amikor valaki Belgrád vagy Pancsova kellős közepén magyar zeneszerzők műveit játssza! — tette hozzá Attila. — Ez életjeladás. Magunk és közösségünk létezéséről és alkotókészségéről.   

Ifj. Bálint Attila, Aleksandar Stojković és Martinek Imre fotói