Egy közismert pipacsosmotívum-kompozíció

A magyar kultúra napja alkalmából megrendezett központi ünnepségen az idén a torontálvásárhelyi Pipacs Nőegylet is átvehette a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség plakettjét. Csupán harmincesztendei munkásság kellett hozzá, kitartás, szívósság, és magával a művészettel ötvözött dac, az a bizonyos csak azért is! A Pipacs Nőegylet 1978-ban, a József Attila Művelődési Otthon népművészeti szakcsoportjaként alakult meg, alaptevékenységeként pedig a helyi sajátosságokat őrző hagyományos hímzés ápolását, az ugyancsak hagyományos csigatészta ''pödrésé”-t, valamint a Vajdaság-szerte működő nőszervezetekkel való jó baráti kapcsolat ápolását határozta meg. Eljártak egymáshoz, teadélutánokat szerveztek, derekasan besegítettek Torontálvásárhely minden egyes kulturális megmozdulásába. Nemcsak kézimunkával, de sütéssel, főzéssel, takarítással, tálalással... Költségeiket éveken át önerőből fedezték, ha viszont éppen ''csikorgott”, csak felkarolta őket a helyi közösség vagy Antalfalva község önkormányzata.
- Leírhatatlanul örülünk a díjnak. Nem tagadom, titkon vágytunk is rá, mégis készületlenül ért bennünket a kitüntetés. Az évek során bőven voltak ugyanis övön aluli ütések is a pipacsos motívumunk létjogosultságáért folytatott mindennapi harcban. Büszkék vagyunk erre a rangos díjra, mert úgy érezzük, hogy amit tettünk, ha csak egy csepp is az a délvidéki kultúra tengerében, azzal is hozzájárultunk az egyetemes magyar kultúrhagyomány gazdagításához - mondja beszélgetőtársam, Nagy Irén, aki egyike azoknak az örökifjú torontálvásárhelyi pedagógusoknak, akik nyugdíjaztatásuk után valósággal megmártóznak a szülőfalujuk hírnevét is öregbítő, néphagyományt testközelbe hozó mozgalomban. Az egykoron építészmérnöki álmokat, majd - az óvónőképzőben és a képzőművészeti főiskolán végzett tanulmányait követően - szülőfaluja óvodásait dédelgető tanítómester maga köré gyűjti lelkes, ezúttal felnőtt korú tanítványait. Tizenöt esztendeje kapcsolódott be a Nőegylet munkájába, melynek napjainkban nemcsak alelnöke, de változatlanul jelentős mozgatórugója. Hivatalosan három hímzés-tematikájú szakkönyv szerzője. Kezdeményezésére a tavalyelőtti, sorrendben a 37. MIRK-en Zentán a látogatók ''élesben” is betekintést nyerhettek a dél-bánsági falu hímzésornamentikájának fejlődésébe. Hímzett tárgyi anyagokkal, gazdag fotódokumentumokkal körítve. Hogyan tovább?
- Még nem tudjuk. Sajnos, a hosszú távon biztonságot adható középkorosztály nincs sehol. Vagyis, hogy pontosítsak, el vannak foglalva az elődeikkel és az utódaikkal. Híján lettünk a szükséges húzóerőnek. Persze, voltak hullámhegyek is. Tizenöt évvel ezelőtt például, amikor megkezdtük a helyi hímzéshagyomány felújítását, emlékszem, tartottam egy három hónapos hímzőtanfolyamot. Huszonkét személy járt el rendszeresen, és ezek az asszonyok ma is ugyanilyen szorgalmas tagok. Igaz, plusz tizenöt esztendővel a vállukon. Fáj, de ki kell mondanom, hogy elöregedett a Pipacs Nőegylet tagsága. És éppen emiatt égetően szükségesnek tartom a fiatalok felkarolását. Akinek átadhatnánk az eddig begyűjtött tapasztalatainkat, ismereteinket, tudásunkat a hagyományápolás terén.
* Lehetne-e ezt az utánpótlás-hiányt másként pótolni? Mondjuk, ''visszavinni” a kézimunkát az iskolába?
- Ez nagyon jó dolog lenne, megvalósításának lehetőségeiről dr. Jeges Zoltán tartományi oktatásügyi titkár véleményét is kikértük. Meglátásom szerint a kézügyesség fejlesztését hivatott tanítási órák elsorvasztása hatalmas és mindeddig semmivel sem betöltött űrt hagyott maga után. Pedig az ember az egyedüli lény, amely élete végéig képes játszani, tudatosan és örömmel játékot készíteni önmaga és mások számára. Szerintem maga a kézimunkázás is egyfajta játék(készítés). Amikor már nem tudunk újat kreálni, és nem vagyunk képesek a körülöttünk lévő környezetet lendületesen magunkkal vinni, akkor esetleg gondolkodhatunk a visszavonulásról. Szerencsére mi még azért adunk magunknak egynéhány újabb esztendőt.