A JÓ ÚJSÁG

Nem az, amely a hatalomgyakorlóknak tetszik, hanem amelyet olvasnak. Amelynek hisznek az emberek. Nem a cifrán fogalmazó újságíró a jó — hanem akinek hisznek az olvasók. Könnyű volna bárkin elverni a port, de igazságtalanság. A körülmények együttesen alakultak úgy, hogy a jegyzőkönyveket (ki volt az eseményen, ki beszélt — de nem azt, hogy mit mondott, és miért), sajtóértekezleti beszámolókat (amit a szónok mondott, azt mind fönntartás és kérdés nélkül elfogadva), valamint alákérdezős öntömjénző interjúkat közlő újságírók és újságok kerültek túlsúlyba. Az olvasó, a fogyasztó reagált: nem veszi az újságot. Az olvasó cinkostárs a sajtónk elszürkülésében. Véleményét nem írja meg, nem küldi el az újságoknak. Nem pusztán azért szűnt meg a legjobb olvasói fórum, a Közös Íróasztalunk a Magyar Szóban, mert ott politikailag eretnek gondolatok is megjelentek. Elfogytak az értelmes levelek. Amikor a polgári véleménynyilvánításnak ez a fontos bástyája elesett — megszűnt a párbeszéd a minden szintű Magyar Hatalom és a Magyar Polgár között. Megritkultak a betelefonálós rádióműsorok. A hallgatottak közül már csupán az Újvidéki Rádió szerda délutáni, egyórás Beszédtéma című műsora állja a sarat.

A JÓ ÚJSÁGÍRÓ

Az újságírás szubjektív és önző szakma. Az újságíró elsősorban önmaga örömére ír (a megélhetési ok mellett). Saját élvezetére fogalmaz, ám az adott határokon belül. Művét megfelelőnek kell tartania a főszerkesztőnek, az olvasónak és a mindenkori politikai vezérkarnak. Sok fék.

Az újságírást nem az iskolában tanítják, hanem az arra rátermettek és alkalmasak a szerkesztőségekben sajátítják el. Főleg az idősebb munkatársaktól. Ez a szem már régóta hiányzik a láncból. Nincs szerkesztőségi élet, nincs szamárlétra. Néhány hónap után bárkiből lehet rovatvezető, kommentátor, szerkesztő. Mintha a fa egy év alatt tízméteresre nőhetne. Mivel az újságíró is érzi, hogy még alkalmatlan, inkább sunyít.

Az újságírót jól meg kell fizetni. A gondokkal teli, túlélési és „felmondhatnak nekem” félelemben élő szerzőtől ne várjunk jó írást, jó műsort. Pláne ne kockázatvállalást, tényfeltáró vagy bíráló riportokat és műsorokat! Tehát nem az a veszély, amikor az újságírót nagy fizetéssel „lekenyerezik”, hanem amikor éhbérért dolgoztatják. A jó fizetés is hiányzik, már vagy huszonöt esztendeje!

A minőség elleni egyik kegyelemdöfést az adta meg, amikor bevezették, hogy csupán az egyetemi végzettség a mérce a kezdő újságírók fölvételénél. Nem számít, hogy volt-e előtte külső munkatárs, bizonyította-e, hogy rátermett, nagyon szeretne újságíró lenni, van-e benne természetes örök kíváncsiság. Nem! Egyetemi oklevél, valamilyen tudásfölmérő és próbaírás — és megvan a munkahely! Nagyon sok újságírónk van, aki csupán „betévedt” ebbe a szakmába. Nem talált máshol munkát. Ezek mindig tömeges visszahúzó erői a jó újságírás kialakulásának, a jó újságírók kitörésének. Az alkalmatlan többség inkább gáncsolja a jókat, mintsem igyekezne tanulni tőlük. Amíg az ilyenek megmaradnak a szerkesztőségekben, addig minőségi fejlődés nem lesz.

A vajdasági magyar újságírás fénykorában mind az újságírók, mind a főszerkesztők zömének csupán középiskolai végzettsége volt, de szívbéli újságírók voltak. Elnézést a többi sajtószervtől, de én az „enyémeimet” ismerem. A 7 Nap elképesztő 67 000-es példányszámáig vezető úton csupa középiskolát végzett főszerkesztő irányította a szekeret! Petkovics Kálmán csantavéri kovácsinasból lett a legjobb vajdasági magyar főszerkesztővé (nem csupán a példányszám, hanem a kádernevelés, a politikai vezetés iránti merészség, a munkatársakért való erkölcsi és pénzbeli kiállás terén is). Mert született újságíró volt. Szivacsként szívta magába mindazokat az ismereteket, amelyeknek híján volt. Tudott. Nem az iskolából. Hol van ma egyetlen ilyen sajtóért égő főszerkesztő? Aki nevel, segít, tanít és tanul — nem a saját foteljét félti. A párt és a többi sértett politikus néhányszor nekiment (sikertelenül), s utána békén hagyta. Pedig néha egy kishírrel is képes volt nagy cirkuszt okozni (például amikor a szabadkai kisstadionban a Nyár Dala rendezvényen kifütyülték a magyar bemondót, s ezt egy hatsoros hírben úgy közölte, hogy utána hónapokig dúlt a vihar és ingott a széke).

A mai újságíróknak nincsenek ilyen tanítómesterei (sőt semmilyenek), meg példaképei sem. Ha ehhez hozzáveszem, hogy hagyjuk kárba veszni mindazokat a tehetséges újságírókat, akik nem végeztek egyetemet, akkor nagyjából látszik, miért nincs jobb sajtónk. Az újságírói szakma „túlintellektualizálása” nem tett jót. Amikortól az újságírói munkához nem kellett a veleszületett alkotóvágy, a pimasz kíváncsiság, az utánajárási inger, a szakma iránti tisztelet és szeretet, az elődöktől való tanulás, a riportokhoz való fölkészülés — hanem csupán az oklevél, akkortól a sajtónk hanyatlása villámgyors.

A magnót a riportalany orra alá dugni, föltenni néhány szabványos kérdést, míg válaszol, rá sem figyelni, utána a szövegből valamennyit legépelni — ehhez nem kell tudomány meg lelkesedés. De ennek manapság már nincs piaca! Holnap még kevesebb lesz.

Az első újságíró-szövetségi igazolványom, melyhez akkor kétévnyi, hivatásos újságírói gyakorlat kellett

A JÓ FŐSZERKESZTŐ

Könnyű meghatározni, milyen, csak már nincs. Olyan volt az utóbbi évtizedek káder- és egyéb politikája. Az eszményi megoldás, amikor a főszerkesztő: végigjárta a „szamárlétra” minden fokát, a külső munkatárstól a piaci hírek és a terepi beszámolók íróján át egészen a kommentátorig. Sikeresen! Tehát szakmai tudása és tekintélye van. Lehet párttag is, de legalább legyenek jó lobbikapcsolatai a politikai vezetőséggel.

Normális körülmények között a főszerkesztők helyettesükként maguk nevelik ki az utódjukat. Amióta a politika határoz a főszerkesztőről, nem pedig a tudás és a rátermettség, azóta a főszerkesztők igyekeznek mindenkit tisztes távolságban tartani. Nehogy a bársonyszéküket veszélyeztessék! A főszerkesztői tisztség még mindig szolid bérrel jár. Korábban a szakmailag alkalmas újságírókat hagyták meg főszerkesztőnek. Amióta divatba jött, hogy nem szakmailag és a példányszámnövelésben kell megfelelni, hanem politikailag, azóta itt már káderpolitika sincs, csupán politika. A magyarságnak rossz, de még tart. Remélem, nem sokáig.

A SZENT MINŐSÉG

Mindenki a minőségre hivatkozik. A saját mércéje szerintire. Tetsszen annak, aki kinevez, aki pénzt ad (a mi pénzünket, mintha sajátja volna), az olvasó meg le van fütyülve! Akkor ő is fütyül rá, hogy újságot vegyen, híradót hallgasson. A politikai vezetők, a főszerkesztők és a fölkészületlen újságírók közös öröme, hogy megszűnt a tényfeltáró írások műfaja. Ezek általában valamilyen disznóságokról rántják le a leplet. Látjuk/látják őket, de nem írnak róluk. A legrosszabb változat. Minden általános, átlagos. A cikk, a kommentár, az interjú. Nevek, helyszínek, konkrétumok nélkül. Nem az a minőség, hogy most jól odamondogatok majd ennek vagy annak. Az Olvasó szemében is az a minőség, ha tényekkel bizonyítom a melléfogásokat. Ezzel kikényszerítem a közéleti vezetők helyesebb viselkedését. Nekik is úgy volna jobb. Ha értenék, miről van szó. Amíg a közéleti, más szóval pártvezetőség minden szintje csupán azt nézi, hány interjút készítenek vele, hányszor jelenik meg a fényképe a lapban, nem pedig azt, hogy hány szavazópolgárt győzött meg, addig hiába elmélkedünk a jó vajdasági magyar sajtóról! Ki-ki a maga helyzetében hozzáteszi a saját fékező gépezetét. Még az Olvasó is! A hallgatásával, a beletörődésével. Belenyugszik, hogy manapság sokkal tájékozatlanabb, mint húsz évvel ezelőtt volt. Pedig napjainkban mindenhonnan áramlik az információ. Félelmetesen sokan elzárkóznak tőle!

A rengeteg információ másik vetülete: értékét veszti. Mert amiből sok van, az elértéktelenedik. Az aranyból kevés van, ezért értékes és drága. Ebből a nemesfémből nagyjából 8000 köbméter található a föld fölszíne fölött. Ha egymillió lenne, olyan értéktelenné válna, hogy abból készülnének a pénzérmék.

AZ OLVASÓ, A HALLGATÓ, A NÉZŐ

Állítólag mindent érte tesznek.

Fizetjük az adót, hogy tanítsanak, gyógyítsanak és tájékoztassanak bennünket. Becsületesen. Sokrétűen. Az állam egyre kevesebbet ad a tájékoztatásra, és még a meglevő lehetőségeket is törvénnyel teszi tönkre! Ahol megszüntethetik az állami hírügynökséget, ott a magyar (is) rádiók megszűnése bolhacsípés-mértékű.

Az Olvasó vétke, hogy nem tiltakozik, hanem beletörődik. Nem lázad. Elvárja, hogy az újságíró kaparja ki érte és helyette a forró gesztenyét — de nem adja nevét egy tiltakozó levélhez sem! A közéleti vezetőség számára eszményi állapot! A tájékozatlan polgárt könnyebb az orránál fogva vezetni. Meg mindenből kizárni. Nem megy szavazni — nem baj. Aki ment, ment. Udvariasságból látszólag sajnálják, hogy nem tudják mozgósítani a magyarokat, de a politika és a meghunyászkodó polgár együtt kövezi ki a közöny útját.

MAGYAR—MAGYAR SAJTÓFOJTOGATÁS

Legalább hatvan esztendeje tart a piaci verseny a Magyar Szó és a Hét Nap (7 Nap) között. Ugyanaz volt és maradt a kiadójuk, a politikumnak mégsem volt ereje észszerűsíteni. Nem sikerült elérni, hogy a napilap maradjon meg napilapnak, a hetilap pedig hetilapnak. A politikusoknak hatvan éve a Magyar Szó a kedvencük. A legnagyobb érvágás az volt, amikor a Magyar Szó jócskán kapott pénzt, hogy színes RTV-mellékletet jelentessen meg. Ekkor a 7 Nap példányszáma 37 000 volt, és egyetlen év alatt 11 000 vásárlót vesztett! Kezdeményezték a melléklet közös kiadását, vagyis azt, hogy jelenjen meg mindkét lapban, de a Magyar Szóban hallani sem akartak róla.

Az évtizedes megalkuvásnak most sem mer senki véget vetni. Nem téma a vajdasági magyar tájékoztatás észszerűsítése. Úgy működik, mintha még mindig 350 000-en volnánk. A 200 000 magyarnak van-e szüksége, piaci igénye három hetilapra? Ugyan! A magánlapként csodával határos példányszámot elért Családi Kör nincs a közösség terhére, és ára miatt nem is versenytársa az „államilag eltartott” hetilapoknak. Ahogyan fogyunk, úgy fogynak az ő olvasói is. A közvetlen versenytárs a másik két hetilap: a Hét Nap és a Tarka Világ, mely ugyan kvázi a csütörtöki Magyar Szó melléklete, de a hatvanoldalas, színes borítójú hetilap alig nyolc oldallal vékonyabb a Hét Napnál! Kevesen vásárolják mindhárom hetilapot. Ezt a gondot minden politikai garnitúra besöpri a szőnyeg alá! Az észszerűség viszont azt diktálja, hogy a három hetilap bölcs „összegyúrásával” lehetne egy rendkívül gazdag, oldalszámban bőséges, jó vajdasági magyar hetilapunk! Amit megtakarítunk a most eltékozolt papíron, abból jobban megfizethetnénk az újságírókat. Lenne mit dolgozniuk! Volna idejük és pénzük alaposabb, szélesebb körű, olvasóbarátabb témaföldolgozásokra, oknyomozó írások készítésére. Más szóval: egy bölcs szerkesztéssel ismét fölvirágozhatna a vajdasági magyar hetilapkészítés! Ki ne vásárolna meg, mondjuk, 100 dinárért egy százoldalas hetilapot? Amelyben politikai (hetilaposan, nem tudósításként), oktató, művelődési és szórakoztató tartalom egyaránt bőven megtalálható. Jelenlegi politikai elitünkben és a sajtóvezetőségben nem látok erőt ennek megvalósulására. Mint a horgászoknál: a fárasztás a cél. Amikor a Családi Kör és a Hét Nap példányszáma annyira lecsökken, hogy tarthatatlanná válik — akkor majd teljes pompájában kivirágozhat a Tarka Világ és annak (most is) melléklete: a csütörtöki Magyar Szó. Néhány évnél nem kell tovább várni.

Mindebben minden vajdasági magyar valamilyen formában cinkostárs. Én is. Akár úgy, hogy nem olvassa (nem veszi meg) az újságot, akár magas tisztséget betöltve nem végzi el „uralkodói” föladatát az észszerűsítés és a változó világhoz való alkalmazkodás terén. Elvakítja, hogy minél több újságban jelenjen meg a képe és a szokásos szövege, de hogy hányan veszik meg és olvassák — arra már nem gondol.

Na, ez a végszó már biztosan sokaknak nem tetszett. Ahogyan nem kell minden filmet végignézni, minden könyvet végigolvasni, ezt a cikket sem volt kötelező. Aki eddig eljutott, gondolja tovább.