Ozzy Osbourne neve egyet jelent a heavy metallal, de volt idő, amikor ő sem hitt abban, hogy eljut bárhova. Egy szegény család gyermeke volt (öt testvérrel), olyan környezetben, ahol nem álmodozni tanították a gyerekeket, hanem túlélni. Diszlexiás volt, zaklatták az iskolában, és már egészen fiatalon súlyos depresszióval küzdött. Ha nem tudta legyőzni a másikat, megnevettette. Ez volt az egyetlen eszköze a világ ellen. Később ez a túlélési ösztön formálta azt a bohókás, néha ijesztő, de mindig őszinte figurát, akivé vált.

Tizenöt évesen otthagyta az iskolát, majd kisebb-nagyobb balhék után börtönbe is került. Aztán következett a zene, vagyis a Beatles. Egy dal — She Loves You — elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, mit akar: ő is szeretne valamit mondani a világnak, ha másképp nem, akkor kiabálva.

Amikor a Black Sabbath megalakult, még senki nem tudta, mit jelent majd ez a név a világ számára. Egy csapat furcsa, kívülálló, brit fiatal — Ozzy, Tony Iommi, Geezer Butler és Bill Ward — játszani kezdett valami mást. Nem voltak profik, nem voltak szépek, és biztos nem voltak jófiúk. De amit csináltak, az működött. Sötét, nyomasztó, fájdalmas és mégis felszabadító volt. Ez volt a metál születése.

Az első lemezek valósággal berobbantak. De a sikerrel jött minden más is: drogok, alkohol, szétcsúszott élet. Nem voltak rá felkészülve, Ozzy különösen nem. Talán sosem tanulta meg, hogyan kell híresnek lenni. Talán nem is akarta.

A ’70-es évek végére Ozzy kifogyott az energiából. Függőségei, a zenekari konfliktusok és a magánéleti tragédiák miatt egyre mélyebbre süllyedt. Végül a Black Sabbath egyszerűen kirúgta. Egy ilyen rúgásba mások belerokkannának, és ő is majdnem. Egy Los Angeles-i lakásban húzta meg magát hónapokig — lehúzott redőnyök, pizza, kokain, alkohol, heroin. És még valami: Sharon.

Sharon Arden, akit először csak a menedzsment embereként ismert, elment érte, és nemcsak rávette, hogy álljon talpra, hanem, mondhatni, új életet adott neki. Később a felesége lett, a menedzsere és a támasza. Sokak szerint nélküle Ozzy már sokkal korábban meghalt volna.

Amikor Ozzy 1980-ban megjelentette Blizzard of Ozz című szólóalbumát, mindenki megdöbbent. A lemez nemcsak hogy jó volt, de újra is értelmezte a metált. Randy Rhoads gitárjátéka, Ozzy őszinte őrülete és Sharon keménykezű irányítása új fejezetet nyitott. Újra turnézni kezdett, új lemezek jöttek, és az emberek megint elkezdtek hinni benne.

Persze közben nem változott. Továbbra is tele volt túlzásokkal, bizarr történetekkel — galambfej-leharapás, denevérincidens és egyéb legendás csínyek. De ezek mögött mindig ott volt az a srác, aki csak szeretett volna valahová tartozni.

A ’90-es évek végére már nem csak rocksztár volt — márka lett belőle. A The Osbournes című realitysorozat révén milliók láthatták a kanapén üvöltöző, zavarodott, de szerethető családapát. Az Ozzfest fesztiválon újabb generációk ismerhették meg, és olyan zenekarok karrierjét indította el, amelyek ma a metál új arcai.

Parkinson-kórjáról évek óta tudtunk, de még így is meglepő volt, mennyire sokáig kitartott. Az utolsó koncertje már inkább búcsú volt, mint fellépés. Állni sem tudott — egy trónon ült. De ott volt — és ez számított. Mert Ozzy mindig is ott volt, amikor számított.

Július 22-én ment el családja körében, csendben. A világ viszont nem lett csendesebb nélküle — mert amit ő hátrahagyott, az nem tűnik el, hiszen a metál nemcsak zene volt számára, hanem életforma.