Boszniából Bácskába — egy magyar család üldöztetései (1.)

Boszniából Bácskába — egy magyar család üldöztetései (1.)

Kevesen tudják, hogy egykor a mai boszniai Szerb Köztársaság területén is éltek magyarok. A második világháború idején azonban menekülniük kellett. A ma Bácsfeketehegyen élő Nagy Sándor serdülőként tanúja volt az eseményeknek.

A Nagy család a háború előtt Alsólelencsén élt. Kis falu volt ez, melyet néhány szlovák család mellett nagyrészt magyarok laktak. Boszniában található, pontosabban: Boszniában volt található. A térképen már csak Ljeljenča van a helyén, egy szinte teljes egészében szerb falu.

— A családom még az Osztrák—Magyar Monarchia idején települt le Feketicsről Boszniába, mert ott könnyebben lehetett egy kis vagyonhoz jutni — kezdi Nagy Sándor az emlékezést. — Lelencse két részből állt: mi az alsón laktunk, egy üres terület választott el bennünket Fölsőlelencsétől. Iskolába viszont a 12 kilométerre levő Bijeljinába kellett járnunk. Minden reggel négykor négyen nekivágtunk az útnak a szomszéd Nagy Józsival, Károly unokatestvéremmel és Császár Jankóval, egy szlovák gyerekkel, aki szintén a rokonom volt. Örültünk: „Ohó! Megyünk Belinába!” Útközben minden varjúfészket megnéztünk, minden fát megmásztunk. Az iskolában akkoriban délelőtt és délután is volt tanítás. A városi gyerekek délben hazamentek ebédelni, mi pedig ott maradtunk az iskola udvarán focizni, rongylabdával vagy szőrlabdával. Sosem fáradtunk el. Az viszont baj volt, hogy a tanítás szerb nyelven folyt, és mi nem tudtunk szerbül, hiszen azelőtt az égvilágon sehova sem mentünk Lelencséről. Oda voltunk nőve ahhoz a kis faluhoz. De, magam sem tudom, hogyan, valahogy megtanultam a nyelvet — meséli.

Nagy Sándor mindössze 13 éves volt, amikor 1941-ben Németország megtámadta a Jugoszláv Királyságot. A háború hamarosan Alsólelencsére is elért:

— Mi még semmiről sem tudtunk. A házunk előtt legeltettem a teheneket, amikor láttam, hogy Tuzla felől rengeteg kocsi jön. Lassan döcögtek a kövesúton, gyalogosok is jöttek mellette. Gondolkodtam, hogy mi lehet ez. Mikor odaértek, hát láttam, hogy katonák. Olyan hosszú volt a menetoszlop, hogy nem látszott a vége. Mikorra az eleje már vagy 500 méterre elment, egyszer csak valami zúgást hallottunk. A katonák szaladtak le az árokba meg be a házakba. Egyszer két német repülő jött, Stukák, alacsonyan az út két oldalán. Én meg ott maradtam az árokparton, és csak néztem őket. Addig nem is láttam repülőt. Mikor már egész közel jöttek a házunkhoz, valamelyik katona puskából rálőtt az egyikre, de az elhúzott, és a gépek elrepültek az utca végéig. Akkor visszafordultak, megint közeledtek, ugyanúgy kétoldalt az út mentén. Amikor egy kicsit meghaladták a házunkat, az egyik repülő leadott egy rövid géppuskasorozatot. Nagyon megijedtem. Egy katona meghalt, a Stuka a sisakján keresztül találta el a fejét. Miután a repülők elmentek, a katonák tanakodtak egy sort, aztán föltették a kocsira a halottat, és meneteltek tovább. De azt beszélték, hogy sokan nem mentek el a menetoszloppal, hanem szétszéledtek az erdőkben. Ezután békében éltünk egy ideig.

Nagy Éva és Sándor

Amikor Vajdaságot visszacsatolták, ahogyan várható volt, az ostor a kisebbségben levő boszniai magyarokon csattant:

— Eleinte csak szóban kötözködtek velünk, de egyre nagyobb volt a veszély. Mindnyájan féltünk, éjszaka a padláson aludtunk. Később, amikor még rosszabb lett a helyzet, mi, nagyobb gyerekek esténként fogtuk a párnát, takarót, és hátramentünk aludni egy gödörbe, a szilváskertünk végébe. Gyönyörű szilváskertünk volt… Addigra egész Boszniában megjelentek a csetnikek meg a partizánok. Nekünk viszont sokáig fogalmunk sem volt róla, hogy néhányan a napszámosaink közül is csetnikek voltak! Apám ugyanis elég sok földet művelt: a miénket, a mostoha-öregapámét és a testvéreiét. Elmunkálta ő lóval a földet, de a kézimunkát a legtöbbször napszámosokkal intézte. Akkor még mindenki jóban volt apámmal. Hanem aztán lázongani, fenyegetőzni kezdtek. Egyszer egy disznót vittek el, egyszer egy üszőt, mondván: a felszabadítóknak szükségük van rá — mondja.

A lelencsei magyarok egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek. Végül, amikor Fölsőlelencsén egy magyar családra rágyújtották a házat, a falubeli magyarok menekülni kezdtek:

— A házunk előtt hajtottak el a menekülők, mentek Bijeljinába. Mi, gyerekek semmiről sem tudtuk, a szomszédasszonyunk szaladt át, hogy hol van apád meg anyád? Mondtuk, hogy éppen Bijeljinában vannak, magbúzát vittek be „szelektorozni”, mert vetni akartunk. Felkiáltott: „Ó, de hát menni kell Belinába!” Éva testvérem sírt-rítt, mert menekülni kell, de nincsenek itthon a szüleink… Apámék hazafelé jövet találkoztak a fölsőlelencseiekkel, megtudták, mi a helyzet. Ahogy hazaértek, összekapkodtuk, amit értünk, teleraktuk a kocsiderekat, aztán nyomás a többiek után Bijeljinába. De azért ezek után is kijártunk még a városból a határba. Apám elvetette a búzát, akkor nem bántott bennünket senki. Kijártunk, de a jószágot mind bevezettük. Egy Juszuf Aga nevű török beengedett bennünket a birtokán egy cselédlakásba. Nagy füves udvara volt a háznak, az egyik felében egy terület körül volt ásva, a föld magasra fölhányva, a földkerítésen pedig még egy kerítés emelkedett. Ott laktak Juszuf Aga feleségei. Oda még csak benézni sem volt szabad. Mi, gyerekek nem is törődtünk vele, jól van, mondtuk, nekünk nem aggatnak… A város szélén volt ez a tanya, de még a lövészárkokon belül, hiszen egész Bijeljina körbe volt ásva lövészárkokkal. A partizánok és a csetnikek is támadták a várost, hol itt, hol ott törtek be — meséli.

— Mivel Juszuf Aga cselédházában nem voltak ágyak, egy priccsen aludtunk. Bealjaztunk pokrócot meg ami akadt, és sorban feküdtünk, elfértünk mind a heten. Az egyik éjszaka arra ébredtünk, hogy lőnek. A mi részünkön támadták a várost, egy golyó az ablaküvegen is átment. Apánk rögtön lezavart bennünket, gyerekeket a priccsről az ablak alá. Téglafal volt. Hosszasan lövöldöztek azon az estén.

A Bijeljinába menekült magyarok eddigre már csak katonai kísérettel mertek kimenni a városból, összeszedték, ami a meneküléskor kint maradt, néhányan takarmányt is hoztak be. A Nagy család azonban a lövészárkokon belül maradt. Nem akartak bajba keveredni, ismerték a csetnikeket. Időközben viszont megérett az elvetett búza, és aratni kellett volna már:

Nagy Sándor

— Egyszer azt mondta apám, hogy én meg Éva testvérem kikocsizunk ővele Lelencsére, megyünk megkérdezni, hogy le szabad-e vágnunk a búzánkat. Mi, gyerekek nagyon örültünk, egész télen meg tavasszal nem voltunk kint. Amikor kiértünk a régi házunkhoz, láttuk, hogy az egész udvart benőtte a gaz. Éva meg én ott maradtunk, apám gyalog ment tovább egy Limunović Pero nevű gazdához. Ennek a Limunovićnak boltja volt, meg egy kocsmája. Régen ő csépelt nálunk nyaranta, magyar állami cséplőgépe volt: egy petróleumos motor négy kerékre szerelve, két nagy ökör húzta, még az osztrákok idejéből maradt ott. Ez a Limunović volt ott a csetnikek főnöke. Apám mesélte, hogy őr állt a kapujában, de beeresztette. Hosszan beszélgettek Peróval, még pálinkát is adott neki. Mi meg a régi házunkban vártuk apámat. Sokáig nem jött, Éva már rítt, hogy agyonlőtték a tatát, mert állandóan lövöldöztek. Végül csak megjött apám. A búzát nem volt szabad levágnunk, a bijeljinai magyaroknak pedig megüzenték vele, hogy másnap menjenek ki, és majd személyenként mondják meg, ki vághat, és ki nem. A lelencseiek már tudták, hogy kint voltunk, estefelé már ott voltak mind, kérdezgettek, hogy mire mentünk. Apám elmondta nekik. Megbeszélték, hogy majd másnap reggel a vásártéren gyülekeznek. Össze is jöttek állítólag. Tanakodtak, tanakodtak, végül úgy döntöttek, hogy nem mennek ki. Csak egy Kucsera nevű ember ment el a két fiával, az egyikük, azt hiszem, nős volt már, a másik nőtlen. Nem hallottunk többé róluk, még a kocsijuk és a lovaik felől sem. Ott maradtak. Ekkor már látszott, hogy a magyaroknak el kell jönniük, ha életben akarnak maradni. Haime Jozef, egy ottani magyar (aki zsidó is volt) valahogy kapcsolatba lépett Budapesttel, hogy menekítsenek ki bennünket. Az volt a gond, hogy Vajdaságban már betelepítették azokat a házakat, ahonnan az első világháborús szerb önkéntesek elmenekültek (vagy ahonnan elűzték őket). Nem volt már hely, viszont gyorsan ki kellett onnan menekíteni bennünket, mert a magyarok nagyon nagy veszélyben voltak ott.

(Folytatjuk)

Címkék: Nagy_Sándor

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Boszniából Bácskába — egy magyar család üldöztetései (2.)
Riport
  • Pásztor-Kicsi Gergely
  • 2017.02.04.
  • LXXII. évfolyam 5. szám
Facebook

Támogatóink