Boldog karácsonyt!

Boldog karácsonyt!

A karácsony már itt jár a kertek alatt, hamarosan megérkezik.

A bejgliillat, a szaloncukrok csomagolása, az illatozó sültek, az éjféli mise, a nagy beszélgetések, a melegség ideje ez. Még akkor is, ha kint süvít a szél. Vajdasági művészeket vallattunk az ő karácsonyukról, arról, hogy kinek mit fejez ki ez az ünnep.

 

Táborosi Margaréta rendező, koreográfus:

— Fűtetlen előszoba, a hidegben felállított fenyőfa, hogy ne hullajtsa a levelét, még ha műfenyő is. Színes csokispapír-fólia gömbbé gyúrva, cérnára felfűzve. Érdekes, megmondhatatlan korú fenyőfadíszek, mind különbözőek, alig találni olyat, amely párban volna. Minden este bekapcsolva az égősor, és minden este megfordul valaki fejében, csak most ne legyen rövidzárlatos, amikor alszunk, nehogy leégjen az egész ház. De megkérdőjelezhetetlenül szép, és a vizes ronggyal portalanított ágakon kecsesen cikáznak a színek. Ezt a fenyőfát néztük áhítattal minden évben unokatestvéreimmel a nagymamánál. Gyermekszemeink csodálata büszkévé tette, nem mutatta, ha már csak üres, ügyesen behajtogatott cukrospapírok maradtak rajta. Akkor biztonságban éltünk. Tudtuk, mi lesz holnap. Pedig nem működött a rendszer, de mégis rendszeresség volt a mindennapjainkban. A(z)(el)múltban mindig könnyebb boldognak lenni, mint a jelenben.

 

Bencsik Orsolya írónő:

— A karácsony a szeretet ünnepe, és a családé. Meg azért a mákos bejglié is. Igazából a karácsonyi dekorból, az ünnepi szokásokból (karácsonyfából, szaloncukorból, ajándékokból stb.) minden más eléggé hidegen hagy a mákos bejglihez képest. Vicces történetre nem emlékszem, de szépre vagy meghatóra igen, és ez kapcsolódik is a család fontosságához, az otthon melegéhez vagy a kegyelemhez. Gyerekkoromban volt olyan, hogy nem tudtunk együtt karácsonyozni, mert apám a balkáni háborús őrületben, 1991-ben, egy sikeres magyarországi menekülés után a topolyai kaszárnyában ült szenteste. Ebben a széteső, nacionalista indulatokkal túlfűtött Jugoszláviában fura módon a topolyai művelődési egyesület tánccsoportja nem félt betlehemezni, és aznap délután meglátogatott bennünket is. Anyám néhányukat tanította a gimnáziumban, kedvességből, figyelmességből eljátszották előttünk is, a szobánkban, a betlehemet. Kisgyerekként ez nagy élmény volt, olyan idősen a valóság és a mese, a színdarab között kevésbé érzékeljük a határokat, főleg, ha mindez a közvetlen közeledben, melletted történik, szóval már ekkor egyfajta csodát éltem meg. Utána este elmentünk a színházba, majd voltunk a karácsonyi misén is. Mire véget ért, szép, fehér lett minden, mi pedig anyával és a nővéremmel hazasétáltunk a hóesésben. Ez is a csoda része volt. Mintha a hó az isteni kegyelet jele lett volna, a hó, mely eltakarja előlünk a csúnya dolgokat, és jelzi, hogy van gondviselés, és valahogy minden rendben lesz, a helyére kerül. Erről, a kozmosz helyreálló rendjéről és az elemekről Balassa Péter írt nagyon szépen Ottlik Géza és a havazás, az Iskola a határon kapcsán. Másnap a fa alatt megtaláltam apukám ajándékát, egy kiló narancsot és egy általa rajzolt képeslapot, valahogy azt gondoltam, hogy az angyalok nála jártak a kaszárnyában, ők hozták el az ajándékát hozzánk. Persze anyám rakta oda az előre elkapott ajándékokat, és ő próbálta így, ezzel a felépített forgatókönyvvel megteremteni azt, hogy ne érezzük ebben a karácsonyban annyira apukám hiányát. Igaz, a hóról ő nem gondoskodhatott. Mindenesetre a betlehem, a karácsony, a havazás és a kaszárnya erősen összeolvad nálam ebben az emlékben, erősen elraktározódott, és nem a hiány, hanem a transzcendencia megtapasztalását érzem benne. S bár az elmesélt emlékemből épp a szokások megteremtésének fontossága tűnik ki, én nem igazán foglalkozom vele, és a sok készülődés híve sem vagyok. Ma már misére sem járok, betlehemes műsort sem nézek meg, ezek mind a gyerekkoromhoz kötődnek. Az a fontos számomra, hogy a szűk családom együtt legyen.

 

Orovec Krisztina televíziós újságíró, műfordító:

— Gyerekkorom egyik legelevenebb emléke, hogy minden évben hatalmas, földtől plafonig érő karácsonyfánk volt, alig fért be a szobába. A karácsonyt megelőző szenteste mindig a legjobban várt ünnep volt a családban, hetekig mindenki erre készült, ezt várta a legjobban. Nálunk angyalkák hozták az ajándékokat, a Jézuskával együtt — bár sosem volt számomra egészen világos, ki is hozza igazából. A szabály az volt, hogy csak akkor jön a Jézuska/angyalka, ha előtte a gyerekek, vagyis a bátyám és én szépen kitakarítunk a szobánkban és a nappaliban, ahol a fa állt. Most is emlékszem, milyen gondosan porszívóztam szenteste előtt. Aztán el kellett vonulnunk a szobánkba, és türelmesen várakoznunk. A jel a csengőhang volt, anyukám megcsengette a kis rézcsengőt, melyet csak erre a célra használt évekig, megvan még most is. Az ajándékokat mindig én osztottam szét, mert én voltam a családban a legkisebb. Utána következett a karácsonyi vacsora — nálunk nem volt évente ismétlődő, állandó menü, bár mindig jellegzetesen karácsonyi ételeket ettünk, csak éppen mindig más- és másfélét. Számomra most is változatlanul a legszebb ünnep a karácsony, és nem esik nehezemre beleadni apait-anyait, hogy a három kislányomnak is megteremtsem a varázslatot. Nálunk most hagyomány a családi mézeskalácssütés, mindenki részt vesz benne, és hatalmas adag készül mindig, mert nemcsak mi esszük, hanem ajándékba is adunk sokat. Az illatát imádom a legjobban. Sok fűszert teszek bele, és mindenből sokat: fahéjat, szegfűszeget, szerecsendiót. A karácsony számomra a szeretet ünnepe, „pusztán” ennyi, de ez igazából rengeteg. Az együttlété, az elcsendesülésé, a hosszú beszélgetéseké.

 

Bezzeg Gyula fotográfus:

— Elképzelhetetlen számomra, hogy egy felnőtt embernek a karácsonyról nem a gyerekkora jut eszébe (vagy ha már elég idős, akkor a gyermekei gyerekkora). A felhőtlen korszak ráadása — ez a karácsony. Viszont mindig volt dráma is. Karácsonykor, ugye, minden annyira jó, és mindent szabad, hogy aztán amikor nem szabad mindent, akkor „durcizás” van. Például kalácsot enni az ünnepi ebéd előtt. Mééért??? Ott van már órák óta a spájzban az összes! Személyes kedvencem a kókuszos gombóc volt, mert azt én gyúrtam gombócra, és hempergettem kókuszba. Na és a grancli... Micsoda név! És persze az ebéd. Többször is enném az évben, de hát nem lehet. Miért ne lehetne?! Nem lehet, és kész. Előbb az alma, dió, méz, fokhagyma, és ezután kötelezően nem cserélünk tányért, hanem jön bele a „sóba-vízbe” bab. Talán ez a legkülönlegesebb része az ebédnek: egy kicsit édeskés a bableves. Soha máskor, csak akkor. Ezután jön a mákos guba, de nem az a tejben leáztatott kiflipancs, hanem a guba. Kukacokra gyúrt tészta, majd darabokra vágva, megfőzve, megsütve tepsiben, mákozva. Hát igen. Az ízek megmaradnak. És az illatok. A család megritkul. De a szeretet is megmarad, mint az íz és az illat is. Sőt, nő is, és szomorúak vagyunk, mert a növekvő szeretetet nem tudjuk átadni, mert az asztalnál sok a hely. Van a karácsonynak egy fájdalmas, melankolikus hatása. Ezen segíthet a mézes pálinka vagy az éjféli mise, de az ajándékok nem. Mi sosem ajándékoztunk. Volt műkarácsonyfa, huszonöt évig ugyanaz, de szerettük. Régi díszekkel, még melyeket a szüleink hoztak otthonról magukkal. Alatta csak lucabúza, semmi ajándék. Mit hozott a Jézuska? Hát karácsonyfát! A szaloncukor is régi volt, de nem baj, az is dísz volt, mint a többi. Néhány éve van új fa, mű az is, mert bevált. Vannak új díszek is, pirosak és kékek. Van ajándék is, meg újabb kalácsok a régiek mellé. És sok minden van már, ami nem is kellene, hanem az kellene, ami nincs.

 

Mezei Kinga rendező, színművésznő:

— Az adventi várakozás és karácsony ünnepe számomra mindig lélekmelengető időszak. Gyermekkorom meghatározó élményei a szüleimmel, testvéremmel való közös készülődés pillanatai. Varázslatos volt számomra az édesanyámmal való közös sütés-főzés, az aprósütemények illata, a mézeskalácsok díszítése, a szülői ház díszbe öltöztetése. Természetesen levelet is írtam a Jézuskának a megszámlálhatatlan kívánságomról, és különösebb figyelmem irányult arra is, hogy jó gyermek legyek. Luca napján pogácsát sütöttünk, és „leánybarátimmal” kicsiny cetlikre neveket írtunk a Luca-napi jóslási szokást követve, és mindennap elégettünk egyet, hogy majd karácsonykor megtudhassuk, mi lesz a jövendőbelink neve. Gyermekkorom legszebb karácsonya az volt, amikor először készültem a szüleimnek és a testvéremnek ajándékkal. Alsó tagozatos lehettem. Emlékszem az izgalomra, melyet akkor éreztem, a készülődésre, a várakozásra, hogy örömet szerzek-e, és tisztán emlékszem szüleim meglepettségére és meghatottságára. A gyermekkorból hozott emlékek és szokások mindmáig elkísérnek. Felnőttkoromból a legszebb karácsonyi élményeim, amikor először dúdolhattam a néhány hónapos kisfiamnak a fenyőfa mellett, és amikor évekkel később a gyermekem énekelt nekem szentestén, a saját lakunkban. Szeretem látni és átérezni a kisfiam várakozását, ahogy napról napra egyre inkább elönti a kicsi lelkét az ünnep közeledése — akárcsak nekem gyermekkoromban.

 

Bakos Árpád zenész, tanár:

— Először az illatok jutnak eszembe. Nagyon elevenen él bennem a régi fenyők, a régi karácsonyfák illata. Emlékszem, hogy általános iskolás koromban mindig mentem beszólni a barátomnak, és még mindig érzem a folyosón levő fa illatát. Lehet, hogy ez hiányzik. Valamiért eltűnt ez az illat. Talán már nem nekünk van erre szükségünk, hanem a gyerekeknek. Szülőként most a másik oldalon vagyok. Nekünk kell az ajándékokat kitalálni, beszerezni, az ünnepet megszervezni, mindent elkészíteni, gyerekként pedig egyszerűen csak vártuk. Most is várjuk, de másként. A karácsonyi menüt illetően betartjuk a hagyományokat, az asztalra kerül a bab, a kalács, a mákos guba, és ezek nélkül nem vagyok hajlandó karácsonyozni. Régen még muzsikáltam is a családnak, de ma már erre sincs idő, mert elő kell kaparni az ajándékot, melyet elrejtettél a gyerek elől, fel kell díszíteni a fát, és így tovább. Apaként nehéz két gyereket megzenésíteni. Elfogytak a dallamok, a hangok a karácsony körül, és az is lehet, hogy az én hibám, hogy nem muzsikálok otthon, és ezen kellene változtatni. Ez most egy jó ötletet adott. Évekig hagyomány volt, hogy a magyarkanizsai Art Cafféban zenéltünk, viszont az idén ez most nem valósul meg, ezért úgy döntöttem, nem is vállalok el másik fellépést decemberben. Csantavéren a még itt élő szűk baráti körrel és a rokonsággal fogok ünnepelni. Elfogyasztjuk a karácsonyi menüt, majd mézes pálinkázunk a fiatalabbakkal. Nem emlékszem különleges ajándékra, vagy arra, hogy bármiért is könyörögtem, hisztiztem volna. Nem azért, mert szegénységben éltünk, hanem mert egyszerűen nem volt fontos. Volt ott narancs, mandarin, néha még ananász is. Megettük, és mentünk tovább.

 

Pesti Emma festő:

— Karácsony... A karácsony számomra a családról szól. Apró, finom részletek sokaságáról, egybeolvadásáról. Talán éppen ezért nem is jut olyan eszembe, hogy a legemlékezetesebb karácsony. Gyerekkorom óta mind-mind egyformán fontos volt, azt hiszem. A pici, kis rituálék szépségei: alma, fokhagyma, dió, narancs kerül az asztalra, szenteste napján apa behozza a karácsonyfát, a nővéremmel sertepertélünk körülötte (Jaj, vigyázz az ajtóra! Te jó ég, nem fog beférni, le kellene vágni a tetejéből! Egy kicsit jobbra, egy kicsit balra, most, most, na most jó lesz!), majd következik a fa díszítése, a szaloncukrok felkötése, amihez különleges hurkot kell készíteni cérnából — e tudomány elsajátítása az évek során, illetve a réges-régi díszek minden esztendőben mosolyt csalnak az arcunkra. A vajas bableves, a mákos guba (Jaj, már nem fér több belém, de még sütit is enni kéne!), anyu zserbója... Az ajándékozás pedig... Itt sem maga az ajándék a fontos, hanem az ajándékozás menete. Ahogyan már évekkel azután is, hogy kiderült, nem a Jézuska hozza a kis csomagokat, mindenki eljátssza a szerepét: a „gyerekek” felmennek az emeletre, és ez alatt az idő alatt az ajándékok csodás módon a helyükre kerülnek. És az az érzés, amikor látod, hogy sikerült örömet szerezned valakinek, akit szeretsz, gyönyörűséggel tölt el. Vannak persze karácsonykor is összekapások, félresikerült részletek, szembejövő nehézségek... Viszont azt hiszem, egy ünnep csak annyira csodás, amilyen csodássá tesszük az apró részletekkel, szokások kialakításával.

 

Brestyánszki Boros Rozi dramaturg:

— Karácsonyeste gyerekként: Lehúzott rolók. Pedagógusok gyerekei vagyunk. Titok a karácsony. De a lehúzott rolók mögött fényárban úszik a ház. Tati, Mami, Nagytata, Ami néni, Tante, Ria és Öcsi, az unokatestvérek (ők is hárman vannak), nagynéni, nagybácsi, karácsonyfa, színes égők, rengeteg kaja, hal és bejgli. A háttérben tévé, de a hangját túlcsipogjuk. Utána a fa előtt O Tannenbaumot énekelünk németül, majd elárasztjuk a szobát széttépett csomagolópapírokkal és ajándékokkal. Nevetés, hancúrozás, öröm, fehér karácsonyfaégők meg gyertyafény.

Karácsonyeste körülbelül huszonöt év után: Bettinek és Dininek jön a Jézuska. Az apjukkal együtt találjuk ki, hogy mit hozzon. Könnyű örömet szerezni nekik. A gyerekeknek mindig könnyebb... De még sok más ajándékot is kell venni. Plusz a kaja és a pia. 24-én is sikálás, sütés-főzés a műsor. Este jön a nagycsalád. Lestrapálva, de mosolyogva ülök le az ünnepi asztalhoz. Lecsúszik még egy mézes. A rácponty jól sikerült. A szobában színes karácsonyfaégők, O Tannenbaum, a gyerekek hancúroznak az ajándékokkal. Azután elmennek a vendégek. Rengeteg a mosogatnivaló. Majd holnap. Hullafáradtan zuhany és ágy. Mosolygós, fáradt öröm: együtt voltunk.

Karácsonyeste, ahogy most szeretném: Nyugalom, harmónia és tisztaság. Együtt mindenki. Időfaktor nincs. Se pénzfaktor. Se betegségfaktor. Csak illatok, ízek, nevetés, zene, fény és öröm.

 

Kovács Éva operaénekesnő:

— Számomra a karácsony az otthon, Délvidék, Csóka. Régen mindig énekeltünk az éjféli misén a kórussal, illetve barátnőmmel, Hildával szólóban is. Ezeket az éveket nagyon szerettem. Főleg, ha a szegedi kollégiumban töltött hosszas idő után térhettem haza az ünnepekre. A legkedvesebb ajándékom egy baba volt, melyet a szüleimtől kaptam, és van is egy kép, melyen vele pózolok a karácsonyfa alatt. Most valamiféle egyeztetéssé vált számomra a karácsony, hogy mikor, hol leszünk. Debrecenben, Szegeden, Délvidéken. Enni kell sokat... Stb. Emiatt egy kicsit csökkent a varázsa számomra. Jobban szeretnék csak leülni, beszélgetni egy kicsit, meghallgatni a másikat, ha már olyan ritkán találkozunk. A hangulat nem is feltétlen ezeken a dátumokon ér tetten engem. Fontos a meghittség számomra, de ez elérhet engem bárhol, akár az autóban, az utcán, vagy ha rágondolok egy régi emlékre, amikor még az összes hozzátartozóm élt, és nagy volt a családom. Persze az élet megy tovább így is, és remélem, nekünk megadatik a nagy család a férjemmel, mert az nagyon jó lenne. A szomszédban levő nagyszüleimnél is ünnepeltünk, öcsémmel, Attilával feldíszítettük az ő fájukat is. Ez mindig a mi feladatunk volt, a nagyon-nagyon régi díszeikkel igen óvatosan kellett bánni. 24-én este mindig valami hal volt, karácsony napján meg szárma. És mindmáig így van ez...

 

Csizmadia Anna énekes:

— A karácsony számomra elsősorban Jézus Krisztus születése, az ünnepek ünnepe, a közös imádkozás, az éjféli mise utáni forralt borozás, az együttlét, a lelki nyugalomban való várakozás napja, a szegfűszeg és a fahéj illata, a ragyogó négy gyertya, az ünnepi, kék kockás abrosz napja. Szeretem újból megismerni a szeretteimet ezen a napon. Gyermekkorom óta én választhatom ki a karácsonyfát, melyért felelősséget vállaltam-vállalok. Évről évre gondosan díszítem fel a gyökeres fánkat. Sosem vágytam óriási fenyőre, inkább kisebb méretűt választottam, hogy díszeinkkel teljesen fel tudjam öltöztetni. Ez számomra olyan, mint egy utazás előtti bőröndbe csomagolás precízsége. Minden dísznek megvan a helye. A horgolt angyalok és a szalmacsillagok elhelyezését hosszas ide-oda akasztgatás előzi meg. Szeretem, ha sok égő van a fán, mely a nappaliban levő hatalmas könyvespolcunkon található lexikonok aranyozott betűit és a Zsolnay kulacsainkat izgalmasan világítja meg. A fára minden évben rákerül a nagyapánktól kapott két kicsi gömbdísz. Az egyik a bátyámé (kék), a másik az enyém (rózsaszín). Ezeket a díszeket mindig előre helyezem. Szaloncukor sosem kerül a fára, azt inkább megesszük. A kókuszos a kedvencem. A karácsonyi menünek (a kupuszini mákos rétesnek, a száraz fehér bornak, édesapám barackpálinkájának), a karácsonyi „tracklistnek” és nem utolsósorban a jó társaságnak köszönhetően az ünnep fő helyszíne a gyönyörű fa ebédlőasztalunk. Ilyenkor mindannyian meghízunk egy-két kilót... A karácsonyi kántálókat évről évre várom, de sajnos egyre jobban fogyatkoznak a külföldi munkavállalás miatt... Kíváncsi vagyok a rokon gyerekek énekrepertoárjára, a vegyes házasságból eredő, szerb akcentusú „kis Jézuska, kis morzsácskára”... Az István- és a János-napot nagyon szeretem. Istvánt énekszóval megyünk köszönteni. Az egész család énekli az „Örvend az ég vígassággal” kezdetű köszöntőt. Jánost pedig hozzánk jönnek köszönteni édesapám miatt. Ilyenkor tele van a ház, és ezt élvezem... Azért maradtak még valamennyien itthon is.

 

Dezső Antal szaxofonos:

Egy fűzöld pulóver igaz története

— Még javában dúlt az utolsó délszláv háború (1999-et írtunk), amikor az a hír jutott el hozzám Budapestre, hogy most már nyugodtan haza lehet menni Újvidékre, a katonai rendőrség már nem keresi a katonaszökevényeket. Hét éve, hogy nem láthattam édesanyámat és édesapámat, akik olykor telefonon számoltak be az éppen aktuális bombázásról, valahogy így: „Kinn vagyunk az erkélyen, és épp a tűzijátékot nézzük, fiam.”

1999. december 24-én a Keleti pályaudvarról indult a vonatom. Érdekes látványt nyújthattam a hordozható, csehszlovák hűtőtáskámmal, benne a hozzávalókkal a halászléhez, valamint a borokkal, ajándékokkal. Amint késő délután hazaértem, anyámmal kitettük az asztalra a halakat, feltettük főni a halászlevet, apámmal hozzáláttunk a karácsonyfa díszítéséhez. Tíz órára minden elkészült, nyakkendőt kötöttünk, ám akkor elment az áram. A szokásos napi 8—12 órás áramszünet kezdődött, mely akkortájt mindennapos volt. Gyertyafénynél hármasban megvacsoráztuk, majd reggelig beszélgettünk a kihűlt lakásban. Megtaláltuk a rég elveszettnek hitt lelki békénket.

Reggel értem jött a katonai rendőrség. Karácsony reggelén. Apám nem engedte be őket. Amíg visszamentek a házkutatási parancsért, én megint leléptem, újra Budapestre dezertáltam egy mentőautó és egy szerb kardiológus barátom segítségével.

Újabb két évig nem láthattam a szüleimet. 2001. december 24-én a szegedi Royal Szállóban találkozhattunk ismét. Egybenyitható ikerszobákat béreltünk, mi egy kölcsönzött koreai autóval mentünk, hármasban a barátnőmmel és a Burkus nevű csodakutyával, aki a német juhász és a kuvasz érdekes ismertetőjegyeit, valamint a rokonszenves, jámbor természetét egyesítette lényében.

Apámék Szabadkáról sínbusszal jöttek fel Szegedre. Ezúttal a csehszlovák hűtőtáskán, a halakon, borokon kívül egy pazar, két főzőlapos, keletnémet rezsót is vittünk, meg egy karácsonyfát. Csodálatos, békés szenteste volt, az éjféli misére is elmentünk, Burkus pedig megvárt bennünket a templom előtt. A szállodában hajnalig beszélgettünk. Soha nem felejtem el: egy gyönyörű, fűzöld pulóvert kaptam apáméktól, olyat, amilyet magamnak sohasem vettem volna, aztán évekig mégis szinte benne laktam. Végre újra megtaláltuk az eltűntnek hitt lelki békénket.

Csaknem húsz év telt el azóta. Apám messzire ment már, Burkus sincs már velünk, máshol ugatja meg a csillagokat. Kedvenc ruhadarabom, a zöld pulóver is elillant, mintha azt is a föld nyelte volna el.

A minap éppen a közelgő karácsonyi programjainkat terveztük kedvesemmel, azt igyekeztünk kitalálni, hogyan hozzuk el édesanyámat és a karácsonyt Újvidékről Tahitótfalura, amikor — teljesen váratlanul, ám annál dacosabban — feltűnt a színen a párom majdnem nagykorú leánya (csak nagyritkán bújik elő a szobájából). Egészen más volt, mint általában. A rég eltűntnek hitt, a szüleimtől tizenhat éve ajándékba kapott fűzöld pulóveremet viselte, titokzatos mosollyal. Jól áll neki.


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink