Olyan megkerülhetetlen figura, akit ma is zenészek tömege bálványoz — legyen szó akár az általa birtokolt négyoktávos hangterjedelméről, a hedonizmusáról vagy a lélegzetelállító színpadi jelenlétéről.

Freddie-ről senki sem tudta levenni a szemét, ha egyszer mikrofont kapott a kezébe, és kiállt a színpadra. Féktelen volt, forradalmi, még a betegsége idején is erős, méltóságteljes. És akkor még nem is beszéltünk dalszerzői kvalitásairól. Számos kisebb-nagyobb botrány övezte már a róla szóló film munkálatait is: eredetileg Bryan Singer, az X-Men-filmek rendezője kezdett dolgozni a mozin, hetekkel a befejezése előtt viszont rövid úton megszabadultak tőle pedofilbotrányai miatt. Helyét Dexter Fletcher vette át. Az előzetesek, az interjúk és a beharangozók ellenére ez a film mégis inkább egy Queen-történet lett, mely a zenekar rajongóinak és egy egyszeri közönségnek nyilvánvalóan tetszeni fog, hiszen dalról dalra élhetik át az eddig csak elbeszélésekből és visszaemlékezésekből megismert történeteket. Abban viszont már kevésbé vagyok biztos, hogy azok, akik sokkal erősebben kötődnek Freddie-hez, ugyanilyen lelkesedéssel fogják majd szeretni ezt a filmet. Nem élnek át katartikus, robbanásszerű élményt, nem mélyül majd el a zanzibári származású popikon iránti rajongásuk. Azok, akik a legendás énekes robusztusabb dicsőítésére, esetleg Freddie belső vívódásainak és gyengeségeinek bemutatására számítanak, csalódni fognak.
 

A rendező(k) nem fordított(ak) nagyobb figyelmet Freddie drogproblémáira vagy homoszexualitására. Minden csupán szuggesztív, ki nem mondott, gyakran inkább szemérmesen titkolózó. A Bohém rapszódia tehát biztonsági játékot játszik, egy szórakoztató, zenés mozi két órában, és nem kíván több lenni egy felületes koncertfilmnél. Véleményem szerint a Queen ennél többet érdemelt volna.

Rami Malek amerikai—egyiptomi színész, akit a közönség eddig főleg a Mr. Robot című tévésorozatból, illetve egy másik, II. világháborús szériából ismerhet, a legkisebb gond ezzel a filmmel — sőt, ő a legjobb az egészben. Végig pulzál, akár egy elektromos vezeték, árad belőle a szexualitás és a magabiztosság. Olyan, mint amilyen Mercury volt, és erre az alakításra még Freddie is büszke volna. A gitárvirtuóz Brian May (Gwilym Lee) már kevésbé emlékezetes, ahogyan Lucy Boynton, Mercury egykori élettársa is. Félreértés ne essék: egyáltalán nem a színészeken múlt. A forgatókönyv túlzott visszafogottsága, az erőltetettnek ható Live Aid-betétek (ezzel kezdődik és zárul is a mozi) nem túl eredetiek.

Olyan érzésem volt a film alatt, mintha az utolsó pillanatokban folyamatosan kikapták volna a gyeplőt a rendező kezéből. A forgatókönyvíró Anthony McCarten (A legsötétebb óra) ennél egyhangúbban nem is kezelhette volna Mercury életstílusát. Pedig valójában mindenkit ez érdekelt a leginkább, akármennyire próbálunk is polkorrektek lenni az énekessel szemben. Bizonyos kritikusok ama megállapítása, hogy valójában senkit sem foglalkoztat Freddie magánélete, egyszerű képmutatás és badarság. Ez a film a zenekar története. Arról szól, hogyan találkoztak a tagok, hogyan mélyült el a kapcsolat közöttük, és milyen inspirációból születtek a dalok.

Kétségtelenül hatásos, sőt, szórakoztató, az internetes filmes adatbázis 8,4-es értékelése szerint pedig a közönség körében is nagyon sikeres. Viszont ismételten fontos hangsúlyozni, hogy ez az alkotás a legkevésbé sem egy Freddie Mercury-életrajz. A Queenről, a legendás angol rockzenekarról szól, és mindarról, amit képviselt. Azokról a dalokról, amelyek leírására megszületett az örökzöld szó. És egy kicsit arról is, hogy Freddie nélkül mindez már sohasem lehetett az igazi.