Iskolák

Egy angol krónikás a város nevének eredetét a kerek (erdő, liget, berek) szó, valamint egy XIV. században élő környékbeli nagybirtokos nemesember, Becsei Emre vezetéknevének ötvözetével magyarázza. Szabad fordításban Becsei erdejét fedi a név, melyet megkülönböztetésül a romániai Bánátban fellelhető ,,kicsiny” névrokonával (Kisbecskerek), a nagy jelzővel is felruházták. I. Péter jugoszláv király tiszteletére 1935-ben nevét Petrovgradra változtatják, majd 1946-ban a város szerb elnevezése Žarko Zrenjanin Uča, egy Nagybecskereken született partizán hősnek (aki a II. világháború idején a vajdasági kommunisták és partizán harcosok vezetője volt) a neve nyomán módosul...
Igyekeztem, készültem e 79 545 lakosú (10,76%-a magyar) Béga-parti város történetéből, amely 1324 km2 területével büszkén viseli Újvidék és Szabadka után a Vajdaság legnagyobb városa megjelölést. Még akkor is, ha egy-két korsó Porter sör reményében döcögtünk csak fel párommal a Temes torkolatvidékéről Nagybecskerekre, Torontál vármegye mindenkori székhelyére. Endemikus fekete habnedűt kapni bizony meddő próbálkozás volt, bármely kávézóba tértünk is be, viszont elgondolkodtató, hogy arzénmentes, tiszta kútvízzel még ennél is nehezebb szomjat oltani ezen a vidéken.
1867 után az Osztrák--Magyar Monarchia, azon belül pedig a Magyar Királyság részét is képezte e nemzetileg és felekezetileg mindenkoron tarka város, amely Araddal, Temesvárral és Békéscsabával tart fenn testvérvárosi kapcsolatot. Persze, a hagyományos közlekedési útvonalak igénybevétele nélkül! A hajdani hajóforgalom ugyanis a Béga folyón és a még 1883-ban kiépült vasút mostanra sajnos jobbára csak turistaattrakció lehet. Pedig a százhuszonnégy évvel ezelőtti ünnepélyes vágányavató nemcsak azt jelentette, hogy Nagykikindára is kényelmesen fel lehet majd röpke két óra alatt utazni, de általa Nagybecskerek is megérdemelten bekerülhetett az akkori idők modern vasúti ,,vérkeringésé"-be.
Nagybecskereket valószínűleg a 14. században alapították, legelőször egy 1326-os dokumentumban említik. A 14. század közepétől egy ideig a szerb hercegek személyes tulajdona volt. 1551-ben került vissza a város a Magyar Királysághoz. Nem sokkal ezután a Oszmán Birodalom Mehmed-paša Sokolović vezérletével (és egy kis belső segítséggel) meghódította a várost. Feljegyezték, hogy a folytonos pusztítások miatt Torontál vármegye az idő tájt annyira elnéptelenedett, hogy szinte még a neve is csakhamar feledésbe merült. A törököt 1716-ban kiűzik Temesvárról, Torontál vármegye végleg felszabadul a török alól, az 1718. évi passzarovici (Požarevac) béke pedig az egész Maros--Tisza--Duna-köznek lendületes fejlődést biztosít a Habsburg Birodalom fennhatósága alatt.
Különösképpen a Mária-Terézia császárnő 1769-ben kelt régiófejlesztési rendelete adott kellő lendületet e székvárosnak. Torontál újratelepítésének időszaka ez, amelyben minden érkező etnikum sajátságos ízt, zamatot hoz magával, majd építi be a közösbe a haladó polgári szellem és gondolkodás erősödésével.
Lassú, méltóságteljes folyású errefelé az idő, mégis mintha századok múltak volna el azóta, amióta utoljára egyedül csak nekem (akkoron legalábbis így hittem!) csattogott egy éjfekete szemű csalogány itt, a város legöregebb hídján, a Kis-hídon, amely elsőként ívelte át a Bégát 1904-ben. Pontosabban annak hatvanöt évvel később rekonstruált hasonmásán. Büszkén, szenvedélyesen, vadócul, de mégis mérhetetlenül sérülékenyen. Úgy... bánátiasan.