* Kezdjük az elején...
- Bajmokon születtem, 1934. május 2-án, szegény családban. Édesapám, Mojzes Mihály bognár (kerékgyártó) volt, de mivel nem kedvelte a szakmáját, napszámos lett. Az édesanyám, Mojzes Kocsis Rozália háziasszony volt. Tíz gyermeknek adott életet. Jómagam hetedikként láttam meg a napvilágot.
Nagybeszédű, de jó kisfiú voltam. Az elemi iskolát és az algimnáziumot Bajmokon fejeztem be.
* Hogyan érlelődött meg önben, hogy tanító akar lenni?
- Édesapám azt szerette volna, ha az ügyvédi pályát választom. Nekem pedig minden óhajom az volt, hogy tanító legyek. Végül édesanyám döntött, mondván: ''Miska, ha a gyerek tanító akar lenni, hát legyen. Ne erőltessünk rá semmit.” Így is történt. Beiratkoztam a szabadkai magyar tannyelű tanítóképzőbe, s az 1954/55-ös tanévben diplomáztam. Nagy volt a tanítóhiány. Bajmokon azonnal munkába léphettem a nyolcosztályos magyar tannyelvű iskolában. Ehhez a tanintézethez tartozott a madarasi tanyavilágban levő iskola is. Ott tanítottam 1.-től 4. osztályig 29 kisdiákot. Nagyon szerettem őket. A szülőkkel szintén jó kapcsolatom volt. Madarason laktam, kvártélyon az iskolaszolgánál voltam. A hosszú téli estéken kártyáztunk, de disznótorba is meghívtak. A tanév végén osztálykirándulásra mentünk Palicsra. Felejthetetlen élmény volt. Ezt követően bevonultam katonának a rendes szolgálati idő letöltésére, majd a bajmoki Nikola Tesla szerb és magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolában alkalmaztak, amely 1963-tól, a bajmoki iskolák összevonása után, a Vuk Stefanović Karadžić nevet vette fel. Negyven évi tanítói munka után vonultam innen nyugdíjba...
* Hogyan viszonyult a hivatásához?
- Éltem-haltam a hivatásomért, mindig nagy kedvvel, gyermekszeretettel, szinte hobbiszerűen űztem. Hazulról mindig jó korán elindultam az iskolába. Szükség volt erre, mert ha valaki a szülők vagy lakosok közül leállított, sohasem mondtam, hogy nem érek rá, sietek, mert ez rossz képet adott volna rólam. Bármi bosszantó dolog történt is velem, amikor benyitottam a tanterembe, minden kívül maradt.
A munka mellett tovább képeztem magam, és 1977-ben Szabadkán befejeztem a Pedagógiai Akadémiát. Mivel nagy volt a tanárhiány, a felső tagozatokon tiszteletdíjasan testnevelést, magyart mint anyanyelvet és környezetnyelvet, valamint szerb nyelvet és történelmet is tanítottam. Tapasztalataimat megírtam szaklapoknak, az iskolában pedig gyakorlati, ún. mintaórákat tartottam. Az új taneszközöket elsőként használtam. Nagy súlyt helyeztem a csoportmunkára.
Nyugdíjazásom évében egy nagy osztálytalálkozót szerveztem, amelyen egykori tanítványaim nagy része is megjelent. Kiszámoltam, hogy pályafutásom alatt 403 növendékem volt, közülük hárman szereztek doktori titulust, hárman magiszterit, 30-an befejezték az egyetemet, 40-en a főiskolát, sokan a gimnáziumot vagy a szakiskolát, és volt, aki földműves, gazdálkodó vagy kétkezi munkás lett. Mindössze négy tanulót küldtem osztályismétlésre. Mindenki befejezte a nyolcosztályos általános iskolát. A pedagógus akkor fejezi be oktatói és nevelői munkáját, amikor látja, hogy tanítványai az életben eredményesen feltalálják magukat.
* Más területeken is igen tevékeny volt...
- Tizenhét évig önkormányzati képviselő voltam Szabadkán, 33 évig élen jártam a falu közművelődési életének szervezésében. Előbb a Jedinstvo - Egység Művelődési Egyesületben, majd az 1992-ben újraalakult Dózsa György Magyar Művelődési Egyesületben, amelynek jelenleg a tiszteletbeli elnöke vagyok, dolgoztam. Színháztermet építettünk. Berendeztük, és lelket adtunk neki, embereket vittünk bele.
Nemzetemről, magyarságomról sohasem feledkeztem meg, és nagy gondot fordítottam a magyar identitás megőrzésére Bajmokon és környékén emlékhelyek létesítésével, karbantartásával, megemlékezések tartásával. Dr. Hegedűs Antallal és Gubás Ágotával szorgalmaztuk a kaponyai emlékmű visszaállítását. Emléklapot helyeztünk el az 1955/56-os magyar forradalom, valamint Mátyás király adománylevele emlékére. Megemlékezést tartunk Töröky Pál 1848/49-es szabadságharcos sírjánál. 1990 óta fejet hajtunk az 1944-ben kivégzett ártatlan magyarok emléke előtt, a tömegsíroknál, az Akácfánál. A mišićevói szerb lakosság kezdeményezésére a valamikor Rátán élő bukovinai székelyek emlékére Jakab Anna székely lány sírját a tolerancia sírjává avattuk.
Mint helytörténésznek 17 Bajmokról szóló könyvem jelent meg. Még két kéziratom vár kiadásra.
A múltban nagy szó volt kimutatni, hogy magyar vagyok. 1969-től 1974-ig elnöke voltam a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület bajmoki fiókszervezetének, amelyet a titói párt magyar szerveződésnek vélt, sovinisztának minősített, majd megszüntetett. Az iskolában felmondással fenyegetőztek, és az akkori párttagok úgy menekültek mellőlem, mint a bélpoklostól, nehogy ők is sovinisztának legyenek kikiáltva.
Két évvel ezelőtt megalakítottam a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaságot, ennek az elnöke vagyok. Ez alatt az idő alatt jelentős eredményeket értünk el. Kiadtunk két könyvet: a Mementó 1944/45 a vajdasági ártatlan magyar áldozatokról szól. A másik a VMHT első évkönyve. Tanácskozást szerveztünk Bajmokon, Oromhegyesen, Palicson, Horgoson. A helytörténészek részére pedig továbbképzést hirdettünk meg Topolyán. Bekapcsolódtunk az 1944/45-ös magyar ártatlan áldozatok névlistájának elkészítésébe.
1984-ben megírtam Halottak napja Bajmokon című könyvemet. Ez volt Vajdaságban az első, itteni szerző által írt könyv az 1944-es ártatlan magyar és német áldozatokról. A könyv szerkesztője, a téma jó ismerőse, Matuska Márton azt mondta nekem, hogy ha életemben mást nem is tettem volna, csak ezt az egy könyvet írtam volna meg, ezért már érdemes volt élnem.
* A díjak, elismerések sem maradtak el...
- Munkásságomért számtalan elismerést, dicsérő oklevelet, kitüntetést kaptam. Büszke vagyok mindegyikre. Kettőt mégis kiemelnék. Az egyik a Szabadság Hőse Emlékérem néhány évvel ezelőtt, valamint a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje, amelyet ez év március 14-én vehettem át.
Büszke vagyok, hogy március 15-én ismét magyar állampolgár is lettem. 1941 és 1944 között már voltam egyszer.
Érdemes volt magyarnak lenni, élni és dolgozni a nemzetünkért és a családomért. De sohasem feledkeztem meg arról, hogy többnemzetiségű településen élek, ahol magyarokon kívül vannak szerbek, bunyevácok, horvátok, montenegróiak és újabban horvátországi menekültek és elüldözöttek is. Közöttük is sok barátom és munkatársam van. Mások is látva a Dózsa példáját, csakhamar megalakították saját művelődési központjaikat, egyesületeiket. Mindenki ápolja a saját kultúráját és nemzeti hagyományait a becsüld a magadét és tiszteld a másét szellemében.