Bebábozódás

Bebábozódás

Siflis Anna. Élőhelye a színház és annak különféle bugyrai, a nézőtér vagy a színpad, esetleg a technikai fülke.

Gyakran található meg műhelyekben is, főleg, ha ott bábok is készülnek. Óriási szárnyainak köszönhetően nagyon gyors, így elég nehéz levadászni, táplálékát csoportban fogyasztja, vándoréletmódot folytat, Budapesten bábozódik be, viszont mindig visszatér fészkére és környékére.

Bábszínház. A szó hallatán sokunknak csak egy kézre húzható állatka jut eszünkbe — például Süsü, a sárkány vagy az ujjbábok —, illetve az, hogy ez egy gyerekeknek szóló műfaj. Ám sokkal több van ebben a színházi formában, és ennek a rejtelmeit tanulgatja most a szabadkai Siflis Anna Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábrendező szakán.


A szerző felvételei

— Már a hatodikos koromban készült naplómba is beleírtam, hogy ha nagy leszek, rendező vagy dramaturg leszek. Amikor Táborosi Margaréta rendező mellett asszisztenskedtem, akkor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy izgat a rendezés, ám a klasszikus formából hiányzik valami másféle kifejezési mód. Néhány évvel ezelőtt a Marczibányi téren hallgattam egy előadást a bábok fajtáiról, és csak tátottam a szám, hogy mennyiféle létezik. Akkor ott megvilágosodtam, hogy végre megvan, ez kell nekem, ez a végtelenül izgalmas valami, a báb. Ezután kezdtem el aktívabban nézni az ilyen előadásokat, olvasni a bábszínház történetét, elméletét, és sokszor ráébredtem, hogy a bábozás mindig is része volt az életemnek. Kiskoromban rengeteget vittek bábszínházba, egyszer a születésnapomat is ott ünnepeltem, otthon pedig mindig azt jászottam, hogy különféle használati tárgyakat személyesítettem meg, más-más karaktert kaptak, és számomra ezek a tárgyak éltek.

* Fél éve vagy hallgatója a bábrendezői szaknak. Hogyan látod, mennyire hasznos, illetve olyan-e, mint amilyennek az elején elképzelted?

— Nagyon nem az, mint amit vártam, mert azt hittem, hogy már az elején kapunk bábokat, és máris mozgatjuk őket, de nem... Az alapoktól indultunk, és már most magunkból kell építkeznünk. Egy kicsit terápia ez az egész. Mármint úgy terápia, hogy sokat tanulunk. A művészetektől kezdve egészen magunkig mindenről. Az összes tanárunk azt szeretné, ha megtalálnánk a saját utunkat, és azon járnánk. Ebben támogatnak is bennünket. Sokat lehet kísérletezni. S azért is terápia, mert a hazajövetel, az itt is, ott is tartózkodás számomra nem könnyű. Azt érzem, hogy ez a legjobb hely, ahol lehetek. Ott vagyok, ahol mindig is szerettem volna, de…

* De miért nem Szabadkán van ez a hely?

— Pontosan! És jó volt látni, hogy a tanáraim mennyire jól kezelik azt, hogy nekem Vajdaság ennyire fontos. Az osztályvezetőm például minden csütörtökön, az óránk előtt elmond nekem valamit, ami számára Vajdaságot jelképezi. A múltkor azt mesélte, hogy mennyire jóban volt Sziverivel, és hogy itt rendezte az első előadását.

* Ez jó érzés lehet. Az osztálytársaid közül egyébként mindenkinek van egy „hozott anyaga”, azaz ők is színházkedvelők, színházfalók, mint te?

— Igen. Az az izgi, hogy más színházi körökből jöttünk. Van egy lány, aki jobban ismeri a vidéki színházakat, operetteken nőtt fel, aztán van egy másik, aki Svédországban volt egy vizuálisabb színházi világban, van, aki a zenés színház iránt érdeklődött eddig, tehát nincs köztünk olyan, aki ne dolgozott volna már színházban. Talán annyi az előnyöm, hogy én korábban eldöntöttem, hogy a báb érdekel, és talán egy picit jobban otthon vagyok a mesék világában.

* A bábrendezőknek szükségük van kézügyességre? Van olyan, hogy ők maguk készítik a bábokat, vagy ez csak egy plusztehetség, de nem feltétel?

— Kézügyesség egy másik értelemben szükséges. Van bábmozgatásóránk is, és színészmesterség is, hiszen ahhoz, hogy kérhessek valamit a színésztől, ki kell tapasztalnom a határokat, melyeken belül mozoghatok. Ez a bábbal sincs másként. Tudnunk kell mozgatni. Bábot készíteni már egy „special skill”. Persze jó, ha ezt is tudod, viszont számomra egyelőre inkább azt izgalmasabb elképzelni, hogy nem én készítem. Az együttműködések izgatnak. Például Bicskei Anikóval és Nagy Kornéliával már beszélgettünk arról, hogy ha majd rendezek, milyen fajta előadásba melyiküket hívnám bábot készíteni, hiszen mindkettőnek imádom a képi világát.

* Tervezed az egyetem után ide, Vajdaságba is behozni egy kicsit a báb kultuszát?

— Igen. Azt szeretném, ha lenne egy központom. Akár egy színház, akár egy kis társulat, ahol úgy lehet kísérletezni, hogy a bábok vannak előtérben, viszont az egésznek összművészeti jellege van. Szeretnék minél több jó embert összehozni. Nagyon örülnék, ha például az akadémián szerbeknek is, magyaroknak is aktívabb lenne a bábképzésük, ha legalább egy fél- vagy egyéves kurzus létezne, melynek keretében jobban el tudnának ebben mélyedni, hiszen a bábhoz hozzátartozik a tárgymozgatás és a tárgyhasználat is, akkor pedig már el is érkeztünk a kellékhasználathoz, mely egy színész esetében fontos tudomány.

* Most egy picit távolodjunk el a báboktól. Tudom rólad, hogy sporttal is aktívan foglalkoztál.

— A nagyszüleim közül az egyik focista volt, a másik kézilabdás, evidens volt hát, hogy labdajátékot nekem is muszáj játszanom. Általánosban már fociztam a fiúkkal, aztán kézilabdáztam, és hatodikos koromban döntöttem úgy, hogy a fuvola helyett valami mozgalmasabb kell, akkor kezdtem el röplabdázni. Olyan jó edzőm volt, hogy most is röplabdáznék, ha nem mentem volna Szegedre középiskolába. Megtanultam csapatban dolgozni, toleránsnak lenni, küzdeni, s a bennem élő versenyszellem is jól kijött ezek alatt az évek alatt. Aztán rájöttem, hogy a röplabda kevés, ezért elkezdtem futni is…

* Egy kicsit hiperaktív vagy, úgy látszik…

— Nem kicsit…

* Egy új év elején járunk. Ha visszagondolsz 2017-re, mi volt a legszebb pillanat benne?

— Nem is pillanat volt ez, hanem három nap: egy hétfő, kedd és szerda. A felvételi harmadik rostája. Hétfőn kiderült, hogy Kovács Vecei Fanni barátnőmet felvették Kaposvárra színész szakra, kedden megtudtuk, hogy Grgity Niki barátnőmet is felvették az Újvidéki Művészeti Akadémia színész szakára, szerdán pedig már úgy mentem be a felvételi harmadik napjára, hogy hárman indultunk, mint a mesében, ez a harmadik nap, ezért nekem is sikerülnie kell. Amikor felvettek, nem volt más az egyetemen, csak Antóczy Dorottya osztálya. Ők végig támogattak, az első utam hozzájuk vezetett. Kinyitottam az ajtót, akkor már nagyon sírtam, Dóri pedig próba közben megállt, rám nézett, és ő is elkezdett pityeregni. Ekkor éreztem, hogy na most jó helyen vagyok. Ez volt a legszebb. Hogy tudtunk egymásnak szurkolni. Amikor hazajöttünk, katartikus élmény volt egymásnak gratulálni ahhoz, hogy most elkezdődött valami az életünkben, valami, ami annak idején összehozott bennünket, s ami felé a jövőben is haladni szeretnénk.

* A kis csapatotok nem egyetlen város fiataljaiból áll, és nem is ugyanabba a középiskolába jártatok, de mégis nagyon jó barátok vagytok.

— Niki a legrégebbi, őt egy táborban ismertem meg, s azonnal világi spanok lettünk, ez is a színháznak köszönhető. Fanni, Dóri és a csapat egyéb tagjai kanizsaiak, zentaiak, újvidékiek, ez pedig a Középiskolások Szín- és Filmművészeti Vetélkedőjének, illetve magának a KMV-nek köszönhető. Amatőr színjátszók voltunk, követtük egymást, együtt mentünk a MAdT táborba, s az az egy hét összezárva annyira produktív volt, hogy éreztük, ez megmarad. Azóta is, amikor csak tudunk, összejövünk.

* S mindemellett még a moravicai játéktáborban is rendszeresen részt veszel — immár mint csoportvezető.

— 2007-ben táboroztam először, Nikit is ott ismertem meg, s annyi mindent kaptam, ami meghatározó volt, hogy azt éreztem, ebből vissza is kell adnom. Előbb rendező, majd csoportvezető voltam. Nehéz egy hétig a nap 24 órájában figyelni arra a rengeteg gyerekre, lefoglalni őket. A végén azt érzed, hogy jövőre már nem csinálod, aztán két hét után elkezd hiányozni. A tábor sok mindenre megtanít a játék által. És jó figyelni hogyan nőnek fel ezek a csöppségek.

* Anna, van valami, amit nem kérdeztem meg, de kikívánkozik belőled?

— Hát talán még egyszer hangsúlyoznám a Vajdaság-szeretetemet. Nekem ez a legfontosabb, illetve az, hogy meggyőződésem szerint lehet itt még valami jót csinálni, s hogy soha nem lehet elszakadni ettől a helytől. Jó lenne, ha a közeg pozitívabban fogadná azokat, akik elmentek ugyan máshova tanulni, de vissza szeretnének jönni.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Az ötödik VIK
Fiatalok Fiataloknak
Facebook

Támogatóink