Nem mentünk ugyan túl messzire, ahhoz viszont mindenképpen elég távol, hogy megtapasztalhassuk, tudunk-e, s ha igen, mily mértékben együttműködni.

Az ad hoc „csokorba kötött” torontálvásárhelyi felsős diákok kisebb csoportját – már a változatosság kedvéért is!, ezúttal nem a Temesig, csupán a szomszédos Antalfalváig túráztattam. Onnét pedig vissza. Világító mellénykét is ráparancsolva mindnyájukra. Annak rendje és módja szerint. Történt mindez február második szombatján. Logisztikailag a két települést egybekötő aszfaltúton, illetve az egyik, végérvényesen használaton kívülre helyezett ipari vágány talpfáin döcögve. Mindössze másfél nappal azután, amikor nemcsak a régión végigcsörtető kossava tombolása fulladt ki, de az utána érkező felhőrengetegből is abbamaradt végre a pityergés.

– Jó utat, ahol sár nincs! – jegyezte meg percekkel az indulás előtt valamelyik gyerkőc. – Csapjunk hát a lovak közé! – tette hozzá tüsténkedve a másik. A rajt vezényszavai voltak ezek. Magukban hordozva a reménykedést is, mire visszaérnek a végső célállomásul kijelölt debellácsi halastavakig, addig talán a pajkos napsugaraknak is sikerül kiszökniük szürke felhőpaplanjuk mögül. S hogy mi minden történt velü(n)k és körülöttü(n)k útközben, illetve abban a kétszázhetven percben, arról inkább mellékelt fotóink meséljenek. Feltéve, ha tudnak. Egy azonban biztos, a hétvégi kalandtúrát bevállaló ötödikeseknek, szinte alig volt igényük „okos” ketyeréikkel foglalkozni. Bármennyire hihetetlenül hangozzék is mindez.

Írta és fényképezte: Martinek Imre, a torontálvásárhelyi Moša Pijade Elemi Iskola biológiatára