A helyi Pupin-múzeum egy hazatérő gólyapárral

A mesékben úgy volt rendjén, hogy szerencsét próbálni mindig a világvégi falucskában élő szegény ember legkisebb fia indult, akinek a számtalan sok megpróbáltatás után sikerült is hírnévre és megbecsülésre szert tennie. Sőt, annak a helynek is általa, melyből vétetett... Bizonyos mércék szerint az antalfalvi községhez tartozó Torontáludvar is egy ilyen topográfiai megjelöléssel bíró település. Nevének germán és szláv eredetét (Idwor/Idvor) az internetes krónikások a magyar (?!) Hyd Var szóösszetétellel magyarázzák, ,,határátkelő közelében lévő őrség” jelentéssel. A falu a 2002. évi összeírás idején csupán ezerszázkilencvennyolc (1198) lelket számlált. Csökkenő tendenciájú népességgel, és benne öt, magát magyar ajkúnak valló polgárral, ami egész pontosan a falu összlakosságának a 0,41%-át képezte.
Esetünkben a fentebb megidézett ,,legkisebb fiú” nem más, mint Mihajlo Idvorski Pupin (1854. október 9.-1935. március 12.) világhírű tudós. Az egyesült államokbeli időszámítás szerint a falu neves szülötte csak az idén volt százötven éves (fényképpel bizonyítható tény, hogy New York város Bronx negyedének a Woodlawn temetőjében állított sírkőbe az 1858. október 4-i születési dátumot faragta a mester!), holott világra jöttének jubileumi - és a közvélemény hatványozott figyelmét e dél-bánsági falucskára fordító - ünnepségsorozatai immár négy éve mögöttünk vannak.
Felnyúlt és lemúlt, mondanák erre legyintve az egyre fogyatkozó idvardi lálók is, akiknek ősei még Čarnojević pátriárkát követve telepedtek meg ezen a Temes menti alluviális síkság, illetve löszterasz érintkező pontján. Soraikban két ízben vágott rendet a pestis, minek következtében a túlélők 1795-ben elhagyják az ófalut, jobb telephelyet keresve maguk és családjuk számára (néhai településük templomának helyét egy málló oszlopú kereszt jelöli, valahol a pipacsmintás határban). A falu az 1848/49-es szabadságharc forgatagában a lángok martalékává válik, majd 1854-ben a templom is porig ég... Ennek ellenére 1856-ban már az újjáépült és Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának tiszteletére felszentelt templom tornyában megkonduló harangok szava a reménykedést tolmácsolta. A beavatottak szerint hozzávetőlegesen a múlt század derekáig. Félő, teszik hozzá ugyanezek az adatközlők, hogy már ezen az őszön nem nyílik elsős tagozat a helyi iskolában. Tetézi mindezt, hogy - bár mindenképpen kisebb ambíciókkal, mint Pupin tette annak idején - a mai huszonévesek is egyre gyakrabban, és csöppnyi lelkifurdalás nélkül intenek istenhozzádot Torontáludvarnak. Kezükben a maroktelefonnal, amelynek működési alapelvei - az írott és a hangzó jelek igen nagy távolságokra való eljuttatása - közvetetten (értsd: a vezetékes őséből továbbevoluálva!) voltaképpen egy erről a tájról elrugaszkodó ember elméjében fogant meg először. A dél-bánsági tudós tiszteletére pupinizációnak elnevezett eljárás egyaránt nyitott új távlatokat a telefon, a távíró és a rádiótechnika fejlődésének terén a XIX. század utolsó dekádjában.
Egy tövisgöröngyökkel kirakott életút követhető nyomon a torontáludvari helyi múzeumban, a tudós takaros tájházzá átalakított szülői hajlékában... S mindez magától értődően kimagasló helyet foglal el a község turisztikai kínálatában, nem kis büszkeséggel töltve el a helyben maradást választókat. Habár - és ez fájó tény! - teljes biztonsággal sem az iparban, sem a mezőgazdaságban nem tud hosszabb távon megkapaszkodni a még számon tartott háromszázhetvenkét torontáludvari háztartás.
Március 19-én volt tehát hetvenhárom esztendeje, hogy a szomszédságunkban sarjadt (és önéletrajzi regényéért 1923-ban Pulitzer-díjjal is kitüntetett - a szerző megjegyzése) tudós immár az égi mezőkről buzdítja a bánsági sár önző öleléséből kitörni igyekvő utókort.