Csupán az élettörténetét kell elmesélnie. A zene iránti szeretetét, a honvágyat, a kivándorlás körülményeit, a beilleszkedéssel járó nehézségeket, illetve azt, hogy ha most vágna neki annak a bizonyos nagyvilágnak, vajon megtenné-e. Valahogy így kezdődött.

Pontosabban folytatódott, hiszen a közösségi portál közvetítésével már hónapokkal korábbról ismerősök vagyunk. Élőben majd csak ezután találkozunk. Valószínűleg már most májusban, ígéret havában. Igen, ígéretéhez híven glóbuszunk túloldalának déli féltekéjéről egykori falubelim, név szerint Kovács Antal — Öcsi nemcsak az alább olvasható személyes önéletrajzi vallomását küldte meg kérésemre, de tette mindezt gazdag fotódokumentáció kíséretében, illetve a fontosabb szerzeményeihez vezető „ösvények” megjelölésével.

A perthi magyar zenekar

— Kovács Antal szabómester középső fiaként születtem Torontálvásárhelyen, azaz Debelyacsán. Történt mindez 1947-ben, viszont a ’46-osokkal indultam iskolába. Állítólag azért, hogy ne lábatlankodjak már odahaza. Mesterségéből adódóan az édesapánkat szinte mindenki ismerte a faluban. Emellett kiemelkedő sakkozó is volt, fiatalkorában pedig hegedült. Az édesanyánk háziasszonyként szorgoskodott. Gyönyörű, csengő énekhangja most is visszhangzik lelkemben. Laci bátyám szobafestő. Ő Újvidékre költözött. Zoltán öcsém esztergályos lett. Hármunk közül ő maradt odahaza legtovább. Most Budapesten él. Én villanyszerelőnek tanultam Debelyacsán. A megboldogult Kiss Jani bácsi volt a mesterem. A zene iránti rajongás zsenge tizenéves koromban kezdett bennem rögzülni. Ma is tisztán emlékszem, mily lelkesen mutogattam a barátaimnak a születésnapomra kapott kopottas, öreg gitárt. Ezzel a hangszerrel kopogtattam be hamarosan a szomszédunkban lakó Balázs Lacihoz, aki nemcsak remekül gitározott, de énekelt is. Az első akkordokra ő tanított meg. Majd következett a szárnybontogatás. Egyre több helybéli zenésszel „játszottam” együtt. Köztük Sasi Istvánnal, Mohácsi Gergővel... Ha jól emlékszem, volt akkortájt egy Bolygó nevű együttes is, melyben Kovács Ferenc, Laci bátyám, valamint a Gábor fivérek, Mile és Károly voltak a nagyok, a hangadók. Pancsovára költözésem után éveken át aktív tagja voltam a helyi magyar Petőfi Sándor és a szerb Stanko Paunović Művelődési Egyesületben tevékenykedő zenei együtteseknek. Majd hirtelen ismét lapot húzott ellenemben az élet! A kitelepedésem idején sajnos nemcsak egy kipontozódott házasságot hagytam magam mögött, de az akkor hatéves kisfiamat is. Hivatalosan villanyszerelői végzettséggel indultam útnak. Könnyítés, sőt, bátorítás volt, hogy az ausztrál állam nemcsak a repülőjegy, de a közvetlen partraszállásunk utáni időszakban a hostel költségeit is felvállalta. Nagy lendülettel vágtam bele a dolgok sűrűjébe. A Grant Electrical Industryban transzformátorokat tekercseltem, az új, nemzetközi repülőtér építésének idején pedig a teljes mozgólépcsősor gyártásához osztottak be. Igen jól fizetett és emberséges munkahelyek voltak ezek. Viszont dolgoztam fönt, északon is néhány alkalommal. A bushban — helyi szóhasználattal. Ott, ahol többnyire csak bányák vannak, és hűvösben is ötvenfokos hőség. Viszont ott a munkavállalóknak járó kedvezmények annyira magasak, hogy néhány esztendő alatt az ember akár egy családi lakóház árát is ki tudja spórolni a fizetéséből. Nos, ekképp tudtuk mi is a feleségemmel örökáron megvenni az első, több évtizedes lefizetésre „kapott” townhouse típusú házunkat. Mindössze két év leforgása alatt. Mit szépítsem, rengetegszer volt irtózatosan nehéz! Inkább pszichikailag, mint fizikailag. Tetézte mindezt a tudat, hogy nemcsak egyedül vagyok, de ezer és még annál is több kilométerre a civilizációtól. Mi több, sokáig az angolt sem beszéltem, hiszen odahaza, az óhazában németül tanultunk. A hiányosságot olvasással igyekeztem mielőbb kiküszöbölni, és mindennek sajnos nem csak a kommunikációs akadályok leküzdése volt a tétje. Tapasztalhattuk, ha nem tudtál angolul, másodosztályúként kezeltek. Ha mindezen felül esetleg a bőrszíned is sötétebb volt, akkor pedig harmadosztályúként. Előtted ugyan sosem mutatták ki nyíltan mindezt, a hátad mögött viszont kigúnyoltak. És persze — szinte kötelezően — kizárólag a nehezebb és a megalázóbb munkákat kaphattad.

Kovács Antal — Öcsi (felvételek Kovács Antal gyűjteményéből)

Újra a muzsika és a zenélés bűvöletében

— A Yugo quintet néven létrehívott együttesünkkel az egykori Nagy-Jugoszláviából Ausztráliába kivándorolt szerbek, horvátok és macedónok klubjaiban léptünk fel. Éveken át és igen nagy sikerrel. A band szétesése után a „maradvány” Adriatic néven próbált felszínen maradni. Lassacskán beindultak a stúdiófelvételek is, melyeket a szolgáltatások igencsak borsos díja miatt támogatók nélkül aligha tudtunk volna megvalósítani. Az óhazában másodjára a délszláv polgárháború idején jártunk. Az odahaza tapasztalt gyűlöletszítás és ellenségeskedés, sajnos, hamarosan odakint is táptalajhoz jutott. A túlfűtött nemzeti indulatok sodrása közepette végül a szponzorunk is felmondta a csapatunkkal kötött szerződést. Hirtelen a dalaim sem kellettek többé senkinek. 1993-ban feleségem ikreknek adott életet. A zenélés érthetően háttérbe szorult, viszont idővel egyik-másik ismerősöm azért mégiscsak megkeresett. Élmények voltak ezek. Olykor kellemetlen epizódokkal is tarkítva. Egy ilyen alkalommal például, amikor zenészkollégámmal hangszerileg egy szerb énekest kísértünk, egy jelen levő részeg vendég a magyar származásomat felemlegetve sértegetni kezdett. Fájdalmasan érintett mindez. Valami megroppant bennem. Olyannyira, hogy egy időre abbahagytam a zenélést. Az újrakezdéshez szükséges gyújtószikrát végül egy telefonhívás pattintotta ki. A perthi Magyar Házból kerestek. Mondván, hallottak rólam, és feltett szándékuk magyar zenekart alapítani. Elsőre elutasítottam ugyan, de aztán — hogy, hogy nem — csak szólásra emelkedett szívemben az a bizonyos vén cigány. Megannyi idő telt el, de a perthi magyar zenekar azóta számtalanszor lejátszotta már az Emlék szerelem című szerzeményemet. Mégpedig közkívánatra.

Mintegy 500 dalom a YouTube-csatornámon is fent van. Klipjeim idehaza is rendszeresen forognak a kovačicai (antalfalvai) televízió magyar nyelvű műsorában. Kicsit szomorkás..., Mennyiszer sírtalak már vissza. Idővel az Utolsó bocsánat  is közkedvelt lett a perthi magyarok körében.

Kérded, ha ma indulnék, ugyanezt az utat járnám-e újra végig. Igen, ugyanezt. Nem lettem sztár, de nem is vágytam az lenni. Gyakran nosztalgiázom. Sok dalt szenteltem kicsiny szülőfalunknak, a gyermekkori szerelmemnek... Ők adták az ihletet, és teszik ezt ma is. Most már Ausztrália az otthonom, viszont bármikor Debellácsra gondolok, boldogság tölt el. A régi ház áll még ugyan, viszont már régóta idegen tájról jött emberek lakják. Az ő tulajdonuk. Hazaérkezvén mégis megállok e hajlék előtt néhány fohász erejéig. Hagyom, hadd környékezzenek meg újra az emlékek. Gyermek- és legénykorom boldog idejéből.

Pillantás a mester alkotószobájába

Táncmulatságra hangolódva idehaza

*