A balin általában nem tartozik vidékünk horgászainak célhalai közé. Az érdektelenség fő oka a benne található rengeteg szálka. A húsa, mint minden halé, megfelelő fűszerekkel ehetővé varázsolható, de irdalással és agyonsütéssel sem lehet megszabadítani a tűpárnájától. Ebből következtetve — kevés kivétellel — én is csak ritkán találkoztam ezzel a hallal.
A falu alatti DTD-szakasz halállománya lassan, fokozatosan változott meg. Kezdetben a Mosztongából belekerült mocsári halak uralták az új vizet. Főleg sárga kárászt (falusiasan csak sárkárász), compót, törpeharcsát és csukát fogtunk. Ezenkívül persze az apróhalállományt alkotó vörös szárnyú keszegeket és tenyeres naphalakat csalogattuk a horgainkra. Az első dunai hal a dévérkeszeg volt, mely megjelent a csatornában, majd a süllők és a harcsák is beköltöztek. A telepített duci tükörpontyok és a Dunából idetévedt sodrófa alakú vadpontyok csak gazdagították a pazar terítéket. Ezt a halparadicsomot az ezüstkárászok inváziója tette tönkre. Kezdetben még örültünk is a majd félkilós példányoknak, de gyors szaporodásukkal kiszorították a nemes halakat, és az egyedsúlyuk is 10-15 dekára csökkent. Ezzel egyidejűleg a küszök is elárasztották a csatornát, és a gyér rablóhalállomány miatt szinte egyeduralkodóvá váltak. Csendes időben a parti horgászok egyre gyakrabban láttak szétugró halrajokat vagy vehemens rávágásokat, melyek nem hasonlítottak a megszokott süllőrablásokhoz.
Azok az elsők is ekkorák lehettek
A szakirodalomban őnnek is nevezett halunk nehezen fogható meg horoggal, mivel rendkívül gyanakvó, és a szája a hagyományos rablóhalakétól eltérően aránylag kicsi. Az első példányokat persze a titokban hálózó orvhalászok fogták ki. A „marázsának” nevezett, az egész vízen keresztbe feszített műanyag háló minden nagyságú és fajtájú halat rabul ejtett. A végén ez lett a veszte a nagy halbőségnek.
Horogra a falu alatti zsilipkamrákból kiömlő, örvénylő mélyvízben fogták a balinokat, az akkor még házilag készített szivarólom-műlégy kombinációra. A laposra kalapált ólmot körülsodorták egy dróton, azután felül is, alul is fület görbítettek rajta. Felülre kötődött a zsineg, míg az alsó, szabadon maradt drótdarabra apró hármas horgot akasztottak. Ide a szorgosabbja színes cérnából bojtot fabrikált, így imitálva a csalihal farkát. Az alul imbolygó szivarólom fölé 30-40 centire műlegyet kötöttek, melyet szintén otthon készítettek. Egy 6-8-as nagyságú egyes horogra cérnával kis műanyag csíkokat kötöttek. Ezeket általában a cigarettásdoboz külső, védő csomagolásából ollózták ki, illetve a piros tépőszalagocskát használták erre a célra. Ha az ilyen műcsalit a vízfenéken vontatták, akkor süllők vesztek rajta, de vízközt gyorsan vontatva a balinok raboltak rá a műlégyre.
Balinkapás
A többiektől ellesve én is megkíséreltem így halat fogni, de csak süllők akadtak a házilag fabrikált csalira. Az első balinomat jóval később, egy karácsony előtti napon fogtam a zsilipkamrák alatt. A jeles ünnepre családostul utaztam haza, és persze a kocsi csomagtartójában mindig akadt hely a horgászfelszerelésnek is. Eredetileg süllőzésre készültem, és ilyen indokból még az odaérkezésünk délutánján végigpásztáztam a meregető hálóval a partoldal előtti, lepusztulófélben levő hínársávot. Sok kísérletezés után egy bozótos ágai közül sikerült kifognom három nagyobb küszt. Gondoltam, egyéb híján ezek is megfelelnek. Amíg élnek, addig egészben rakom rá őket a horogra, ha pedig elpusztulnak, akkor majd felszelem őket. Másnap reggel aztán elkocsikáztam a duzzasztógát alá, ahol a csak résnyire kinyitott zsiliplemezeken oxigéndús víz ömlött a mederben kavargó örvényekre. A szokatlanul meleg, december végi időjárás még a kabátomat is levetette velem. Ülőalkalmatosság híján csak rövideket sétálgattam a parton, persze a szemem sarkából mindig figyeltem a botjaimat is. A két szerelék alsó horgára egy-egy küszt tűztem, a felsőkre pedig a harmadik csalihalból készített szeleteket.
Az időt nem mértem, de talán két óra is elmúlhatott, mire a bal oldali bot hirtelen nagyot bólintott, és úgy is maradt, meggörbülve. Szinte bevágás nélkül kezdtem el bevontatni a vehemensen védekező halat. Süllőre gyanakodtam, esetleg harcsára, de a húzásból nem tudtam megállapítani, mi kapta be a horgomat. A parthoz közelebb húzva, a vízfelszín alatt valamiféle fehér haltestet pillantottam meg, és már csak a kimerítés után láttam, hogy életem első balinját tessékeltem partra. Jól szemügyre vettem a két kiló körüli halat, mely inkább hasonlított egy óriási küszre, mint egy folyami ragadozóra. Mivel nem készültem fel a halfogásra (inkább Szentkút alatti, ünnep előtti búcsújárásnak szántam a napot), szák híján egyenesen a kocsi csomagtartójába tettem a zsákmányt.
A téli kaland helyszíne jó negyven évvel később
Miután kellően megnyugodtam, és az izgalom elmúltával már nem a torkomban éreztem a szívverésemet, újra a horgászatra összpontosítottam. A halam az alsó, élő küsszel csalizott horogra kapott, de nekem már csak halszeletem volt, ezért azt tűztem fel. Az előbbi helyre hajítottam a horgokat, hátha ott vannak a többiek is. Ismét hosszú percek múltak el, de újabb mozdítás már nem volt a botokon. Nem is annyira tudatosan, inkább kényszercselekedetként megcseréltem a botokat. Mivel a jobb oldalin még mozgott a küsz, ezt a szereléket vetettem be az előbbi fogás, azaz a horgászhely bal oldalára. Amikor kézbevettem a másik botot, hogy azt is behajítsam, az imént „beélesített” horgokat újabb vendég tisztelte meg. Az elsőhöz hasonló, nagy bólintás jelezte a hal érkezését, és a fárasztás menete is megegyezett az előbbivel. Ebből következtetve az eredmény sem lehetett más, mint az iménti zsákmány. Az újabb balin édestestvére volt a csomagtartóban pihegőnek. Ő is odakerült a másik mellé, de a horgászatnak vége volt. Hiába fedeztem fel a balinok telelőhelyét, hiába jöttem rá arra is, hogy az élő küsz kell nekik, csalihal híján haza kellett mennem.
Otthon nagy volt az öröm a két szép hal láttán, az asszonyok pillanatok alatt szétkapták, majd konyhakész állapotba hozták őket. A pirosra sütött, finom illatú, tenyérnyi halszeletek nagyon kívánatosak voltak, de evés közben már mindenkinek egy kissé lelohadt a kedve. Az még hagyján, hogy a bal kéz felől fogott balinjaim húsa egy kissé csikorgós volt, de a rengeteg szálka szinte lehetetlenné tette a fogyasztásukat. Egy egész óra kellett, mire meg tudtunk enni egy szeletet, miközben a csontos tányér tele lett.
Azóta már megtanultam, hogy sűrű irdalással és szalonnacsíkkal való spékeléssel egészen ehetővé lehet tenni a balinhúst, de mégis inkább azt a csikorgós, szálkásat enném meg ott, a szülőházunk kiskonyhájában, a szeretteimmel körülült viaszvászon terítős asztalnál.
