— Rosszul kezdődött az idény, mivel két alapemberem — a kapus, Boros Csilla és egyik játékos, Rudics Boglárka — lesérült, úgyhogy nem számítottam ekkora sikerre. Csilla már a negyedik műtétre vár, Boglárka pedig csak a rájátszás utolsó mérkőzésén játszhatott, előtte azonban egy évig szinte nem is volt vízben. Az alapszakasz után a 4. helyen álltunk, mert időközben próbáltam befoltozni az üres helyeket. Minden labdajáték úgy kezdődik, hogy végy egy jó kapust. Enélkül nehéz, és mi is szenvedtünk a bajnokság elején. Az alapszakasz ráment arra, hogy kiválasszam, kapusként ki tudná legjobban megállni a helyét. Végül Búrány Andrea került a kapuba, ő felelt meg legjobban az elvárásoknak. Sikerült úgy időzítenünk, hogy a bajnokság végére, a rájátszásra jó formába kerüljünk, és a döntőben kétszer is legyőztük a belgrádi csapatot. A két hazai győzelem feldobta a lányokat, szinte euforikus állapotban játszottak. Az ötödik, mindent eldöntő mérkőzésre gyúrtunk, és egy pici szerencsével hatalmas meglepetést okozva elhódíthattuk volna az első helyet, ami akkor egyáltalán nem tűnt lehetetlennek.

* Az ötödik meccset nagyon szokatlan időpontban, szerda délelőtt 10 órakor kellett lejátszaniuk a lányoknak.
— Tudták, hogy ebben az időpontban nem játszhatok a legerősebb csapattal, hiszen 4-5 játékosom magyarországi egyetemeken tanul, és vizsgájuk volt. Így mindössze két cserével utaztunk le Belgrádba. Ha a többiek is ott lehettek volna, akkor többet cserélhettem volna, és a friss emberekkel a második negyedet is kihúzhattuk volna. Az első negyedben még tartottuk velük a lépést, majd kaptunk egy szerencsétlen gólt. Lányaim az ilyesmit nagyon a szívükre veszik, letörte őket, még én sem tudtam felrázni a csapatot. Ezután a második negyedet 5 : 1-re elveszítettük. Később kapaszkodtunk mi, de megfelelő cserejátékosok híján (a cserék nagyon fiatalok voltak, a csapaton belül 13-14 éves játékos is van a lányok között) a húzóembereket nem tudtam pihentetni, ezért nem hoztuk be a második negyedben keletkezett hátrányt. Bebizonyítottuk a belgrádiaknak és Zentának is, hogy a női pólóban vége az egyeduralomnak, hogy Zentán kitűnő munka folyik, s arra is nagyon büszke vagyok, hogy a lányok helybeliek. Tudvalevő, milyen körülmények között edzünk, mégis méltó vetélytársai voltunk a bő játékoskerettel, kiváló feltételek közepette, sokkal nagyobb költségvetéssel működő belgrádi csapatnak.

* Megfogható a Taš?
— Megfoghatók abban a pillanatban, amint újra lesz kapusom. Pataki Zsóka és Kincses Krisztina vitte hátán a csapatot, de Benák Izabella és a többiek játékára is nagy szükség volt. Mindig valaki hozzátett valamit a sikerhez. Ha az egyik kulcsjátékosnak nem ment a játék, akkor ment a másiknak, ha az egyik nem lőtt gólt, akkor lőtt a másik.

* Mi a helyzet az utánpótlással?
— Zentán nagyon kevés a gyerek, szinte úgy kell őket összevadászni az utcáról. Túl sok a városban a sportklub, túl sok az olyan sport, amely kevesebb munkával, rövidebb idő alatt többet ad a gyereknek. A belgrádiak könnyebb helyzetben vannak, hiszen 1500—2000 tagot számlálnak a fővárosi úszóklubok, és onnan válogathatnak. Én az úszóiskolával kezdem, a gyerekek végigmennek a képzés minden lépcsőfokán, a végére azonban már sokan lemorzsolódnak, tehát túl hosszú az az idő, hogy az a pár lány is megmaradjon, aki az elején elkezdte az edzéseket. Nem panaszkodom azonban, mert kisegítést kaptam a zomboriaktól. A zombori edző az összes lányt rám bízta, hogy az én szárnyaim alatt nevelkedjenek. Amikor már jól vízilabdáznak, akkor visszaadom őket, hiszen egy újabb klubbal a hazai versenysorozat is minőségibb lesz. Sajnos, a mi vízilabda-szövetségünk nincs tisztában azzal, hogy a klubok számának növekedésével a minőség is jobb lesz, minél több klub van, annál nagyobb a versenyláz, és amíg nincsenek erős klubjaink, addig erős válogatottunk sem lesz.

* Az ifilányok nem is indultak a bajnokságban?
— Az ifilányok közül hárman (Búrány Andrea, Tóth Ágnes, Juhász Vivien) benne vannak a válogatottban. Ők 1996-97-es születésűek, a többi zentai klubban játszó lány pedig 1999-es, 2000-es és 2001-es, és ők még nem játszanak nagyobb szerepet a hazai bajnokságban. Az ellenfél mindig hamar rájött, hogy két olyan játékos is van a csapatomban, aki épp hogy csak elkezdett vízilabdázni, a hiányosságainkat felfedezték, húzóembereink pedig tehetetlennek bizonyultak, így a 3. helynél nem értünk el jobb eredményt.

* A férfi-felnőttcsapat nemrég kezdte meg a küzdelmet a II. ligában.
— A táv feléhez közeledve három győzelem és három vereség volt a mérleg. A liga illetékesei még az idény kezdete előtt azt mondták, hogy igazságosabban zajlik majd a küzdelem, azaz, nem lehet olyan bődületes átigazolásokat véghezvinni, mint amilyen tavaly történt, amikor a valjevói csapatban öt játékos is helyet kapott a C. zvezda kezdőcsapatából. Előbb hoztak egy döntést, hogy két-két játékos igazolható, a vége pedig az lett, hogy külföldről bárkit — természetesen az anyagi helyzettől függően — le lehet igazolni. Az volna a kívánatos, hogy a II. ligában azok a csapatok érvényesülhessenek, amelyekben valamilyen szinten még foglalkoznak a fiatalokkal. Egész évben nevelem a gyermekeket, és akkor jön egy külföldről, jó pénzért igazolt játékosokkal teli valjevói csapat, és az én 15—17 éves gyerekeimnek velük kell felvenniük a versenyt. Ezt igazságtalannak tartom.

* Szavaiból arra következtetek, hogy a Zenta egy játékost sem igazolt külföldről.
— Hozhattam volna, kínálkoztak is, de nekünk az a célunk, hogy minél több esélyt adjunk a fiataloknak. Van 3-4 idősebb játékosom, ők is zentaiak. Célunk, hogy a bajnokság végén bekerüljünk a legjobb négy közé, majd pedig következhet a rájátszás.

* Mi a helyzet ezzel az utánpótlással?
— Nyáron sok a vízilabdázó gyermek, de télen az ötödére vagy a hatodára csappan a számuk. Egy csapatsportot csak akkor lehet színvonalasan űzni, ha egy korosztályban legalább tíz gyermek van, de nálunk ez még elképzelhetetlen. A serdülőkkel Újvidéken játszottuk a selejtezőt, s úgy érzem, hogy a tavalyelőtti döntőbe jutással akkora meglepetést szereztünk, hogy egyesek úgy gondolták, egy ideig elég volt ezekből a meglepetésekből. Az elődöntőben Szabó Szebasztiánnak csak a második negyed elejéig adtak lehetőséget a játékvezetők, és csak akkor vették észre, hogy túlzásba vitték a kiállításokat, amikor már senki sem maradt a cserepadon. Elvették tőlünk annak esélyét, hogy bejussunk a rájátszás döntőjébe.

* Javultak-e a klub feltételei?
— A fekete medencénk továbbra is számtalan helyen ereszt, mindig azért imádkozunk, nehogy bedőljön valamelyik fala. Szeretnénk egy új medencét, a tervei elkészítéséhez keresünk valakit. Sátrat vonhatnánk fölé, és a közelben lévő termálkútnak köszönhetően egész évben folytathatnának benne az edzések, s telente sem kellene utaznunk annyit.

* Ön mindig azt szorgalmazta, hogy a kisebb korosztályokban is a ligarendszer szerint játsszák a bajnokságot.
— Semmiképp sem nevezhető egészségesnek, hogy versenyeken 10-11 éves gyerekek két és fél nap alatt öt meccset játsszanak le. Ennyi idő alatt annyira elfáradnak, hogy a harmadik meccsen már azt várják, hogy vége legyen az egésznek, és hazamehessenek. Általában a tornákat két hétvégére sűrítik össze, s ha valamelyik gyerek nem tud eljönni, akkor szinte hiába edzett egész évben. A ligarendszer egész más: egy mérkőzés után haza lehet jönni, elemezhetnénk a találkozót, kijavítanánk a hibákat, s a gyerekeknek is kevésbé lenne fárasztó. Úgy érzem, hogy a Vajdasági Vízilabda-szövetségben ülőknek nincs annyi dolguk, hogy ezt ne tudnák véghezvinni. Persze, legkényelmesebb két és fél nap alatt lezavarni a bajnokságot, és utána három hónapig ölbe tett kézzel ülni. Ezek a tornák nem építő jellegűek, úgy tűnik, mintha kicsit saját magunk ellen dolgoznánk — fejezte a beszélgetést Tóth László, a Zenta Vízilabdaklub edzője.