Az üveghegyen túl

Az üveghegyen túl

Az üveghegy számomra gyerekként a Keleti-Kárpátokon, azaz a képekről ismert csodás hegyeken túli világ volt.

S ami ott található, az üveghegyen túl, az mind mesés, szép és emberpróbáló. Később, amikor már nagyobbacska voltam, és Csángóföldről hallottam, nem is csodálkoztam. A hely, ahol megállt az idő, ahol karnyújtásnyira kel fel a nap, ahol régmúltnak gondolt kifejezések élnek még az emberek száján, ahol végtelen a szeretet, mély a szegénység és kemény az élet. Igen, valahogy így él mindannyiunkban Csángóföld, sáros utcákkal, lavórral, kinti WC-vel, gyönyörű énekekkel és a hétpróbát kiállt emberekkel, akiknek az értékrendjében Isten és a természet első helyen áll. Egyszer talán én is eljutok az üveghegyen túlra, de addig beszéljen róla az, aki immár második éve él a csángó magyarok földjén.

Hoffman Ferenc Újvidéken született 1988 telén. A jugoszláv háborúk idején a család „rokonlátogatóba” ment Soltra, és ott is maradt, az itthoni rokoni és baráti szálakat azonban megőrizte. Ferenc azt vallja, hogy a közösségi életforma szeretete a családjában gyökerezik, hiszen noha sokan sokfelé vannak, egy összetartó és szerető família az övék. Családja által lett aktív szolgálója és segítője egyházközségének, több mint egy évtizede cserkész(vezető), önkéntesként tevékenykedik a Magyar Zarándokúton, a magyar El Caminón, emellett egy mozgáskorlátozottak számára működtetett rehabilitációs központban is önkéntesként teljesít szolgálatot. És második évét tölti a moldvai csángó magyar közösségben.

* Egy magyar általában romantikus érzelmeket táplál Csángóföld iránt. Milyen a valóság?

— Azok, akik tudnak egyáltalán a moldvai magyarok létezéséről és erről a térségről, való igaz, hogy romantikus érzelmeket táplálnak. Azt hiszem, ez leginkább a látvány miatt van. Egy-egy faluban sétálva sok gyermek játszik az utcán, hétvégén mindenki a ház előtt ül és beszélget, a szép, régi házak, az egy-egy faluban még ma is fellelhető ökrös szekerek, a viseletben járó asszonyok és az énekes kedvű dolgozók a mezőkön, mindez a romantikus képet erősíti még most is.

* Még mindig áll ott az idő, vagy már oda is betört a Facebook, a rohanás, az elidegenedés?

— Bizonyos szempontból áll az idő, más szempontból viszont pontosan olyan, mint máshol. A Facebook, az okostelefonok, a táblagépek itt is teret hódítanak, de kisebb mértékben, mint máshol. A közműrendszerben vannak elmaradások, a legtöbb faluban nincs vezetékes víz, gázhálózat. Vannak új házak, szórakozóhelyek, autók, nagyvárosok és mindennapi munkába járás. De az élet mégis nyugodtabb, lassabb.

Csángónak nevezik a Moldvában élő magyar és székely származású, római katolikus vallású népcsoportot. Romantikus vélekedések szerint a csángók az Etelközben védelmi céllal hátrahagyott honfoglaló magyarok leszármazottai, ezzel szemben azonban a moldvai magyarok nyugatról, a Kárpát-medencéből érkeztek jelenlegi településhelyükre, több hullámban. Többségük saját identitását vallási alapon katolikusként határozza meg.

* Még mindig egy elzárt közösségről beszélünk?

— Az biztos, hogy nincs akkora elzártság, mint ötven éve, de az emberek még ma is zárkózottabbak, mint, mondjuk, Magyarországon. Alapjában véve kedves és vendégszerető közösség, a valós befogadáshoz azonban idő és sok találkozás kell. Azután viszont az ember abszolút egynek érezheti magát közülük.

* Milyenek a fiatalok? Mennyire hagyománykövetők?

— Ez életkortól függ. Minden korosztályban találunk sok jó táncost, énekest, mesemondót. Némelyek még most is a szülőktől, nagyszülőktől öröklik át a népdalkincset, megvannak még a viseletek és a régi szőttesek, viszont a modernizáció itt is gyökeret ver. Azt gondolom, hogy a helyiek mostanában kezdik érezni, hogy amit ők tudnak, illetve ahogyan élnek, az érték, és ezt egyre inkább ápolják, őrzik.

* Milyen gondokkal szembesülnek?

— A legnehezebb a munkanélküliség. Az általános családkép az, hogy az édesapa külföldön dolgozik, az édesanya pedig itthon van a gyermekekkel. Ez nem egy új keletű probléma, hiszen negyven évvel ezelőtt is sok férfi dolgozott más országban, így ez már szinte normálissá váló folyamat.

A csángó népcsoportot fenyegető legnagyobb veszély a kezdetben még spontán, majd a XIX. század közepétől a román nemzet részéről tudatosan felgyorsított nyelvi asszimiláció, melynek két legfontosabb tere a vallás és az oktatás. A magyar nyelv állapota falvanként erősen változó. Magyarország számos intézményesített programmal segíti a csángókat, a magyar nyelv újratanulását.

* Mikor és hogyan került Csángóföldre?

— 2016 szeptemberében jutottam a Nemzetpolitikai Államtitkárság Petőfi-programja által Moldvába, hogy az itt működő Moldvai Csángómagyar Oktatási Program munkáját segítsem.

* Ilyennek képzelte?

— A mostani munkám előtt már háromszor volt szerencsém Moldvában járni, hiszen ugyanebben a programban korábban egy jóbarátom dolgozott, akit meglátogattam. Ami számomra a legmeglepőbb volt, hogy még milyen sokan beszélnek magyarul, korábban ugyanis nem találkoztam ennyi magyar szóval.

* Melyik településen él?

— Jelenleg Lészpeden lakom, mely egy különleges csángó kisváros. Nagy lélekszámú, és nem a hegyek között van eldugva, hanem egy forgalmas főút mellett található, így nagyon fejlettnek számít a többi csángó és akár román településhez képest is. A lakosság többsége katolikus, azaz magyar vonatkozású, az ortodoxok kisebbségben vannak a falu két szélén. Lészped egy székelyes kisváros, melynek lakossága a madéfalvi veszedelem után került ide. Bákótól mintegy 18 km-re, az Aranyos-Beszterce folyó jobb oldalán található. A Lészpedi Oktatási Központban lakom, ahol jók a körülmények, így nem kell a kútról hordanom a vizet. Nyitott embernek gondolom magam, sok közösségben megfordultam már, megtanultam alkalmazkodni, ami itt sokat segített, így nem éreztem ebben nehézséget. A helyi, archaikus dialektus elsajátításához viszont kellett némi idő. Ezenkívül az emberek itt nagyon könnyen fogják fel az életet és a munkát, így sokszor az utolsó percben kezdenek el foglalkozni a megoldandó feladatokkal, amit talán nehezebben fogadtam el.

* Vannak-e barátai, társasága?

— Szerencsére igen. Egyrészt a tanárok körében, másrészt pedig itt, a faluban is vannak barátaim, akikkel hétvégére mindig igyekszünk közös programot tervezni. Járunk az erdőre grillezni, olykor pecázni, kirándulni, vagy pizzát sütünk a kemencében, és a helyi diszkóba is elmegyünk. Rengeteg mindent kaptam itt, de a legtöbbet emberségben, befogadásban. Egy olyanfajta emberi viselkedési normát, amely nagyon tiszteletre méltó, és amelyet tovább kellene vinni mindenhová.

* El tudja képzelni, hogy hosszabb időre ott marad?

— Mire lejár a program, két évet leszek itt. Ebben a formában nem tervezek tovább itt élni, viszont biztosan nem örökre szakadok el Moldvától, merthogy sok élmény, személy, barát köt ide, így biztosan vissza fogok járni.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Vadászatról gyerekeknek
Barangoló
Vadászatról gyerekeknek
Barangoló
Facebook

Támogatóink