Philip Seymour Hoffman 1967-ben New York elővárosában polgári család gyermekeként látta meg a napvilágot. Középiskolás éveiben tagja volt a gimnáziumi baseballcsapatnak és a helyi birkózóválogatottnak is. Sportolói karrierje azonban egy nyaksérülés miatt rövidre sikeredett. Tizenévesen még nem foglalkoztatta az előadói pálya. Thália szentélyének közelébe is csupán azért került, mert barátnőjével jelentkezett egy darab kettős címszerepére. A színház iránti rokonszenvből szerelem született, Hoffman uraságból pedig színész lett. Már pályája elején neves képírók kamerája előtt forgathatott. A rendezők azért szerettek vele dolgozni, mert néhány mondatos szerepeiből is könnyedén született emlékezetes alakítás. Hálás volt a sorsnak, hogy már harmincnyolc évesen népszerű lehetett, a rivalda fényének árnyékában megbújva azonban arra is ügyelt, nehogy megrontsa a siker. Véleménye szerint a művész feladata időről időre elhitetni, hogy ő az életben is éppen olyan személy, mint az, aki a vászonról köszön vissza ránk. Úgy vélte, hogy ez kizárólag akkor lehetséges, ha magánéletének részleteit homály fedi. Legjobb barátai, akik ismerték minden gesztusát, mozdulatát, rezdülését, más szemmel nézték munkáit. Persze tehetségével, színészi eszköztárával még a vele együtt felnövő cimboráit is ámulatba tudta ejteni. Ennek ellenére Seymour sajátos filozófiát vallott. Tisztában volt vele, hogy ő nem holmi festő vagy költő, aki a későbbiekben elhatárolódhat alkotásától, hanem előadó, akinek kifejezőeszköze a teste, a lelke, a hangja, azaz önmaga. Azzal dolgozik, amit az élettől kapott, és ha valaki egy általa megformált figuráról mond véleményt, akkor lényegében őt magát, az embert veszi górcső alá — és ezt szinte képtelenség megszokni. A művésznek azonban el kell viselnie, mert egyébként könnyen válhat a bódító-, nyugtató- vagy kábítószerek rabjává. Philip évtizedekig tiszta tudott maradni, ám 2012-ben újra kokainozni kezdett. Az Ügynök halálát mutatták be a Broadway deszkáin. Arthur Miller drámájának sokadik újragondolása szenzációsra sikeredett. A kritikusok megjegyezték, hogy Dustin Hoffmanon kívül eddig Philip Seymour Hoffman alakította legmeggyőzőbben Willy Lomant. Hősünk azonban a teher súlya alatt összeroppant, nem bírta a heti hét előadást, és ez év február 2-án holtan találták meg lakásában.

Vajon Matt Damon vagy esetleg George Clooney megengedné magának, hogy lelkét lemeztelenítve, egy tűvel a karjában találjon rá valaki egy személytelen szállodai szobában? Minden bizonnyal nem, mivel mindkettő hiú, és túl sokat veszíthetne. Philip Seymour Hoffman azonban más volt. Hátborzongatóan hiteles alakításai kedvéért minden alkalommal egyre tovább feszítette önmaga határait. Egészen addig, amíg ez az önfeláldozó művészi magatartás fel nem emésztette. Aranylövéssel mutatta meg, hogy igenis el lehet érni, hogy a világ a szerepeire, ne pedig a gázsiért gürcölő gyarló emberre emlékezzen. Ez volt az ő ars poeticája, mely sajnos az életébe került...