Az ördög katlanjában főve

Az ördög katlanjában főve

Benne fő a sok finomság, borral felöntött pörkölt, pörkölődnek a talpak is a forró betonon, de milyen idő legyen a pokolban, ha nem rekkenő hőség? Izzadnak a fesztiválozók, fogy a szóda, olvad a zsír.

Az idei Ördögkatlan Fesztivált immáron nyolcadik alkalommal szervezték meg több falu bevonásával, úgyhogy Kisharsány, Nagyharsány, Beremend és Palkonya öt napig egyszerre volt fesztiválhelyszín. Beszédes nevű falvak ezek. A „kis” Harsány és a „nagy” Harsány igen sokat harsánykodott a hetyke sapkás hegyek között, a villányi borvidék pincéi a felszínre költöztek, az éjben Quimby szólt, melynek dalát kutyák kísérték, sok Kiscsillag ragyogott az égen, és aranyeső hullott a szép kis házra. Mindezt egy kis cirkuszolással, színházzal, sok zenével, koncertekkel, hideg vizes párával fűszerezték. Kávészacskóból varrt pénztárcából húztuk elő a lángos árát, a bátrabbak részt vettek a déli napsütésben rendezett katlanfutáson, nem rettegve a hőgutától, a még bátrabbak pedig biztosan részt vettek a hajnali nyolcra hirdetett meztelen kávézáson is. Fő bázisunk a Kovács-udvarház volt, és kedves barátaink, a Mediawave csapatának tagjai már messziről integettek, amikor még ki sem szálltunk a kocsiból.

Sokan mondják, hogy ez a fesztivál olyan, mint amilyen a Művészetek Völgye volt a kezdetekben. Nincs tömeg, mégis rengetegen látogatják családostul, kutyástul, sátorostul. Ahogy az ember évről évre visszajáró vendégként ismét megérkezik, úton-útfélen ismerősökbe botlik, de új emberekkel is megismerkedik. Ez azt bizonyítja, hogy nem csak nekünk jó ide visszajárni. A reggeli asztaliteniszmeccsek egy átmulatott éjszaka után különösen üdítően hatnak. Árnyékról a későn érkezők még csak nem is álmodhatnak,  hiszen álmodni sincs idő, a napocska reggel hétkor már mindenkit kiűz az almafa alá, a reggeli órák árnyékvadászattal telnek. Aztán pedig a tusolás következik. Amikor a jéghideg víz először ér a forró testhez, nyomdafestéket nem tűrő kifejezések hagyják el az ember száját, a tusoló fala pedig igencsak vékony.

A nap nagy része színházzal, fagyival és beszélgetésekkel telik, de telhetne kreatív foglalkozásokkal vagy éppen komolyzenei koncerttel, könyvbemutatóval is. Az este viszont a felhőtlenségé. Keveredés és kavarodás, mezítláb sétálás és Budapest Bár. És én ezt is elviszem magammal. Rutkai Bori is Ferenccel álmodik, és megjelenik a színen Margitka. Igen, ő. Bangó Margit. És egy olyan elképesztő bulit csap a színpadon, hogy azt sem tudom eldönteni, nézzem és hallgassam-e, vagy csak táncoljak. A koncert végén aranyeső, tapseső és mámoreső hullik. Aztán a nap levezetéseként spontán kialakul egy kis örömzenélés a Kovács-udvar mélyén. Már a villamos is aluszik, de néhány vajdasági lány, egy francia, kackiás bajszú és egy spanyol labdán szaltózó artista még igencsak éber, és még egy gitár is előkerül. Aztán jöhetnek a slágerek. Ilyenkor már nincs „gáz” zene, és kiderül, hogy gitározni mindenki tud. Egy kicsikét. És azt is megtudjuk, hogy biztos helyünk van a másnapi cirkuszi előadásra, amiért az átlagember hajnali hétkor áll sorba. Jó, mi hajnali négyig vártunk rá. És mennyire megérte...  

Két éve volt szerencsém talán életemben először megnézni egy olyan cirkuszi produkciót, amelyben nincsenek elefántok, tigris, mégis olyan elemi erővel hat, amilyet csak az újcirkusz műfaja képes elérni. Akkor a Galapiat társulatán ámultunk, és értettük meg, mennyire csodálatos is a kortárs cirkusz világa, hiszen vidékünkön igazán nem dívik. Az idén pedig a holland Platzak cirkuszi formáció hozott el egy előadást, tökéletesen kidolgozott karakterekkel, a tigrisek és az oroszlánok helyett három fiatal dögös vadmacska játszotta el a vadállatokat. Volt itt üvegszilánkokon mezítláb sétáló pattogatottkukorica-árus, és végre egy olyan bohócot láthattunk, aki nem csinál semmit, még csak meg sem szólal, de amikor színre lép, mindenki harsány kacagásban tör ki. A porondra lépők mind tökéletes formában vannak, tökéletes tisztasággal énekelnek, legalább egy hangszeren játszanak, és legalább két cirkuszi műfajt művelnek magas szinten. Egy előadótól, azt hiszem, most már ez a minimum, amit elvárhatunk, azok után, hogy láttuk, ez lehetséges. El is döntöttem, jövőre egy cirkuszfesztiválra kell mennünk. Nem is értem, Szerbiában miért nincs még artistaképző, és miért nincsen újcirkusz.  

Jordán Tamás stand upra adta a fejét, de ez sem a sablonos, tévéből már megszokott formában történt, kedvenc költeményeivel tarkította életének történeteit. A Hajnali részegség, az egyik kedvenc versem hallatán külön megörültem. Jordán az előadását egy magyarázattal kezdte. Elmondta, hogy azért adta a fejét a stand up műfajra, mert nagyon sok története van, az egyik humorosabb a másiknál, a versek pedig szintén megfelelnek a stand upnak, hiszen az írók is a saját élettörténetüket, érzelmeiket mesélik el. Az est helyzetkomikumra épült, s a tévedések vígjátékában sokszor felismertük magunkat. A kedvenc történet: Veled is előfordult már, hogy ismered azt a valakit, akinek köszöntél, csak nem tudod, honnan. Erre az alaphelyzetre több történet is épült, a tikkadt közönség pedig igencsak díjazta.

Bármelyik programra szívesen elmentünk volna, de abba sem haltunk volna bele, ha kihagyunk néhányat (tavaly talán egy picit erősebb volt a felhozatal, de nem akarok kötekedeni, mindenki abból gazdálkodik, amije van), ezért sokkal lazábban is mozogtunk. Palya Bea koncertjébe is belehallgattunk egy doboz sajttal a kezünkben, és bebizonyosodott, hogy Bea zenéje nemcsak táncra, hanem beszélgetésre is igen alkalmas.

És a Wombo Orchestra. A francia zenészek nagy visszatérői a fesztiválnak, ezt meg is értem. Sok-sok fúvós van köztük, sok-sok kócos francia fej, teljes elmebaj, és olyan zene, amelyet hallgatva nem lehet ülve maradni. A fesztivál minden napján játszottak, felbukkantak itt is, ott is. Különösen az első sorban levő fiatal lányok szerették őket, és eksztázisba kerülhettek, amikor a trombitás kézzelfogható közelségben volt, és megérinthették a vádliját.

A fesztiválnak nyilván negatívumai is vannak, hiszen a szürkének is ötven árnyalata van, de szerintem ezekre senki nem fog emlékezni. Elenyésznek, csak a szépre emlékezem, és újrahasznosítok egy verset a falamra. A katlan olyan értékekre ébreszt rá, amelyek mellett elrohanunk. Olyan húrokat pendít meg, amelyek már rozsdásodásnak indultak. Feldob, és leránt a földre, megpaskol egy picit, és utána nagyon rossz visszatérni az impulzusok nélküli hétköznapokba.

Remélhetőleg jövőre is megnyit a Pokol bár, mindenkit vár, hiszen itt a nyár — egy kissé erőltetett rímekkel próbálom befejezni ezt a rövid élménybeszámolót. A rozé legyen veletek egész évben! A rozészínű napszemüveg, a rozészínű szerelem és a rozészínű álom.  


Kattints az alábbi képre, és tekintsd meg a szerző adatlapját:
Szerda Zsófi:

De... látogasd meg Zsófi honlapját is: http://szerdazsofi.net

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Jó, hogy írtok... (3.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.17.
  • LXXIII. évfolyam 46. szám
Jó, hogy írtok... (2.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.14.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
Facebook

Támogatóink