Bevallom, e körkép elkészítéséhez némi kétkedéssel és rossz szájízzel fogtam hozzá. Az elmúlt hetekben ugyanis sokaktól hallottam olyan megjegyzéseket, hogy az idén kevés kisgyermek iratkozott be első osztályba, és emiatt több pedagógus, osztálytanító állás nélkül maradt. Nem vitatom, minden bizonnyal van ilyen intézmény is, de az általam felkeresett szabadkai általános iskolák egyikében sincs ilyen jellegű gond.
És noha az idei tanévben Szabadkán csak magyar nyelven 83 elsőssel kevesebb van, mint tavaly volt, az általános iskolák — egy kivételével — nem érezték meg a gyermeklétszám-csökkenést. Egyelőre...
Szabadka egyik legnagyobb iskolaközpontja a Gróf Széchenyi István Általános Iskola, ahol egy központi és három kihelyezett épületben folyik az oktató—nevelő munka.
— Noha egyre gyakrabban hallani a családok kivándorlásáról, tanintézményeinkbe az idén is szépszámú, 155 elsős kisdiák iratkozott be — az iskolánkat júniusban elhagyó 97 nyolcadikos helyére — tudtam meg Weiss Vesna megbízott igazgatótól. — Már ebből is látszik, hogy az idén jóval több tanulónk van, ráadásul egy új tagozatot is nyitnunk kellett. Nekünk sem a diáklétszámmal, sem a tanerőfelesleggel nincs gondunk, inkább a helyszűke miatt aggódunk. Örülnénk egy kis segítségnek a központi iskolaépületünk felújításnak a befejezéséhez, mert amint a fenti adatok is mutatják, sok a tanuló, de kevés a hely. Mi viszont nem szeretnénk egyetlen gyermeket sem elutasítani, másik iskolába küldeni csak azért, mert nálunk nincs elég hely.
Szűcs Anna, a hajdújárási Petőfi Sándor Általános Iskola igazgatónője is úgy látja, a jelenlegi külföldre való költözés hatását majd néhány év múlva érezzük meg.
— Iskolánkban jelenleg 294 diák tanul — mondja. — A három épületünkben — Királyhalmon, Noszán és Hajdújáráson — összesen 34 kis elsős kezdte meg az idén a tanulmányait. Noha több olyan családról tudunk, amely külföldre költözött, nálunk még most is tapasztalható egy minimális diáklétszám-növekedés. Ennek örülünk, viszont ha belegondolunk, néhány év múlva minden bizonnyal megérezzük majd a mostani elvándorlás negatív hatását. A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy aki egyszer elhagyja az országot, már nem jön vissza, és ha ez a tömeges elköltözés nem hagy alább, idővel megeshet, hogy nem lesz gyermek, aki elsőbe iratkozna. Számunkra a legnagyobb feladat most egy fizika szakos tanár alkalmazása. Hamarosan kiírjuk a pályázatot, és ha sikerül felvennünk egy fizikatanárt, a szakkáderállományunk végre teljes lesz, amire nagyon büszkék vagyunk, és reméljük, hogy erre mielőbb sor kerül.
Csupán a Majsai Úti Általános Iskola igazgatónője, Tóth Szilvia mondta, hogy igenis érezhető a családok elköltözése.
— A tanév első tíz napjában 14 család jelezte, hogy mivel külföldre költözik, kiíratja iskolánkból a gyermekét. És még hol a tanév vége? — teszi fel a súlyos kérdést az igazgatónő. — Az elvándorlás évente egy tagozatnyi, 20-25 gyermek elvesztésével jár csak a mi iskolánkban. Még szerencse, hogy nem egy korosztályról és nem azonos anyanyelvű diákokról van szó, mert akkor tagozatokat kellene megszüntetnünk. Az idén vészesen megfogyatkozott a tanulóink száma, és ez nemcsak a magyar ajkú tanulókra vonatkozik, hanem a többségi nemzet tagjaira is. Tíz évvel ezelőtt kétszer annyi diákja volt iskolánknak, mint az idén.
Vagyis: mára megfeleződött a tanulók létszáma. Ennek részint a születésszám csökkenése, nagyobb részben pedig a tömeges elvándorlás az oka. És ami számomra még drámaibb: már nemcsak a fiatalok hagyják el a szülőföldjüket, hogy külföldön próbáljanak meg boldogulni, hanem az idősebb korosztály képviselői is. Iskolánk eddigi tanárnője most, ötvennyolc évesen döntött úgy, hogy elhagyja az országot. Sajnos egyébként is jellemző, hogy a fiatal, képzett tanárok kivándorolnak a jobb megélhetés reményében. Tanintézményünk tehát nemcsak diákok, de egy napon tanárok nélkül is maradhat. A gyermeklétszám-csökkenés leginkább a választható tantárgyat oktató tanárokat érinti kellemetlenül. Mivel kevesebb a gyermek, a csoportokat össze kell vonnunk, ami pedagógus-felesleghez is vezethet. Nálunk ilyesmi még nem fordult elő, mert igyekszünk előre tervezni. Egy-egy tanárunk legfeljebb munkakört volt kénytelen váltani, de felmondást senki sem kapott. Reméljük, erre nem is kerül sor, hiszen munka nélkül maradni manapság szörnyű, és nemcsak annak nehéz, aki megkapja a munkakönyvét, hanem annak is, aki azt kiadja.
Aki a saját bőrén tapasztalta meg...
Váradi Tünde ötdiplomás pedagógus. Az idei iskolaévet nem kezdhette meg, mert felmondást kapott. A Szabadegyetemen oktatta a tizenöt évesnél idősebbeket, akik utólag próbálják meg befejezni az általános iskolát. Két hétig volt munkanélküli, majd felkeresték, hogy fél munkaidőben ugyan, de visszavárják. Ez sovány vigasz egy képzett, fiatal pedagógus számára...
— Nem hagynak nyugodni a bennem tomboló érzelmek: kétely, aggodalom, szorongás, csalódás. Fiatalként, öt diplomával a kezemben, több mint tízéves munkatapasztalattal kiállhatok az albérlet küszöbére, és fontolgathatom, hogy hova, merre tovább. Tartsak még ki, hátha mégis sikerül álláshoz jutnom, vagy csomagoljak össze, és fordítsak hátat, mert nem tudtam megalapozni az életemet Szabadkán? Az otthonom volt ez a város, magaménak éreztem, és kitartottam itt, amíg lehetett. Most nem tudom, hogy szerethetőnek és élhetőnek nevezzem-e. Mindezek ellenére szerencsésnek tartom magam, mert azt tanulhattam, amit szerettem, és ez volt a hivatásom is. Méltatlannak éreztem, hogy végig kellett kilincselnem szinte minden szabadkai általános iskolát. Mindenhol kedvesen fogadtak. Politikai elkötelezettség és kapcsolat nélkül adtam át az önéletrajzomat, és mondtam el, hogy munkát keresek. Bármilyen munkát, csak legyen. Hát nem lett. Állok a világ és a tükör előtt. Szeretnék itt maradni, dolgozni, családot alapítani, nem milliókat keresni, csak tisztességesen, vidáman, egészségesen élni. Igen, én ezt szeretném, az államnak és a városnak viszont ez valami miatt mégsem fontos. Mert ha az volna, akkor nagyon sürgősen olyan intézkedéseket kellene tennie, hogy a fiatalok ne a külföld, hanem szülővárosuk felé fordulva lássák a jövőjüket.
Tündétől megtudtam, hogy sem őt, sem a kollégáit még csak nem is értesítették arról, hogy munka nélkül maradtak. Ráadásul meg sem köszönték az addigi munkájukat.
— Nem tudom, mi alapján döntötte el az igazgatónő, hogy kinek mond fel. Nem mellékes az sem, hogy én már hét éve várok a lehetőségre, hogy letegyem az államvizsgát. Úgy érzem, ez sem az én hibám, viszont igenis szükség volna már rá, kiváltképpen a tanügyben eltöltött tizenegy évem után... Jelenleg fél munkaidőben dolgozom. De kérdem én: meddig? És mi lesz azután? Hiszen 2016-ig az állam még az állandó munkahely lehetőségét sem adja meg. Akkor harmincnyolc éves leszek. Ha sikerül állandó munkahelyet találnom, negyvenévesen talán elmehetek szülési szabadságra. Talán? És itt a végszó.
