Erdélyben, a Gyimesi-szorosban, Gyimesbükk közvetlen közelében, a történelmi Magyarország egykori határán, a 17. században épült Rákóczi-vár lábánál áll egy nemrégiben felújított vasúti őrház. A Magyar Királyi Államvasutak legkeletibb bakterháza. Előtte a magyar Szent Koronára emlékeztető határkő, benne vasúttörténeti múzeum - Bilibók Ágoston nyugalmazott vasúti műszaki tiszt gyűjteménye. A Tatros folyó és a vasút közvetlenül a szimbólummá nemesült őrház mellett hagyja el Erdélyt, és lép át Moldvába.
Igen, az ezeréves határon vagyunk, ott, ahol véget ér az az ország, amelyet István király Szűz Mária kegyeibe ajánlott. Jelenleg ez Erdélyország határa, de 895-től a trianoni békeszerződésig Magyarországé volt. A Gyimesekbe ugyanis nemcsak a táj szépsége és az itt élő csángó etnikum népi kultúrája végett érdemes menni, hanem a történelmi környezetért is. A patakok országának is nevezik, hiszen mintegy hatvan patak zúdul a Tatrosba, a völgy legfontosabb folyójába. Ezeknek a patakoknak a mentén, három községben, Gyimesfelsőlokon, Gyimesközéplokon és Gyimesbükkön élnek a gyimesi csángók (15 ezer lélek), akik voltaképpen nem mások mint a csíki székelyek leszármazottai.
A kis vasúti őrház körbejárása után az időközben érkező autóbusznyi turistával együtt mi is megmásszuk annak a várnak a megmaradt 95 lépcsőfokát, amelyet Bethlen Gábor, Erdély nagyfejedelme építtetett 1626-ban. Fentről be lehet látni az egész vidéket: a Gyimesi-hágótól vezető utat, az egykori határgerincet és a vasútvonalat. A kis tetőről ösvény vezet a valamikori határ mentén a hegygerincen pár kilométeren keresztül. Ezután Deáky András panziójához hajtunk. Egészen belefeledkezünk a takaros faházak, szobrok, faragványok, kopjafák csodálatába, de nem sok időnk marad nézelődni, mert megérkezik a házigazda. Utána már csak az ő szavait isszuk. Rég hallottam valakit ilyen szépen, ízesen és lélekkel beszélni a környezetéről, az emberekről, a foglalkozásáról és a tevékenységéről, amely egyben az elkötelezettsége és a hitvallása is.
A gyimesi magyarság mindenese
Deáky András, akit a gyimesi magyarság mindeneseként szokás emlegetni, magyar-német szakos tanár, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem filológia szakán szerzett diplomát. Iskolaigazgatóként vonult nyugdíjba. Azt mondja, élete talán legfontosabb eseménye az volt, amikor a rendszerváltás után kezdeményezte a 35 évig szünetelő magyar nyelvű oktatás újraindítását az 1950-től Bákó megyéhez tartozó Gyimesbükkön. Egyébként aláírásokat gyűjtve Románia parlamentjében kérte a község Hargita megyéhez való visszacsatolását. Hosszú éveken át magas szinten képviselte a Gyimes-völgyében élő csángómagyarokat, de néhány évvel ezelőtt lemondott minden politikai tisztségéről. Jelenleg turizmussal foglalkozik.
å vásárolta meg a már említett vasúti őrházat, amely néhány évvel ezelőtt még nagyon rossz állapotban volt. Elvégeztette a legszükségesebb állagmegóvási munkálatokat az elhanyagolt épületen, majd Gyimesbükk önkormányzatának ajándékozta. Mint mondja, nem magának szánta ugyanis, hanem minden magyarnak. Az őrház sorsába 2007-ben kapcsolódott be az a budakeszi baráti társaság, amely végül a felújítás motorja lett. A jelentős összegű adományuk azonban csak a kezdet volt, majd javaslatukra a Budakeszi Kultúra Alapítvány karolta fel a donációk gyűjtését. Az írott és az elektronikus sajtó segítőkészségének széleskörű összefogás lett az eredménye. A munkálatok az idei év elején kezdődtek el: az épület helyreállítása mellett stílszerű kerítés, pihenőpadok, asztalok, illemhely és egy vasúti aluljáró is készült a Rákóczi-vár biztonságos megközelítése érdekében. A folytatást viszont mindenki láthatta: május 11-én, pünkösd napján az Osztrák-Magyar Monarchia méreteire szabott gyimesbükki vasútállomásra (a 102 méter hosszú, 13 méter széles impozáns épületet Pfaff Ferenc mohácsi születésű építész tervei alapján emelték) begördült a Budapestről érkező nosztalgiavonat. Az ipartörténeti értékű, magyar királyi koronás mozdony folytatta útját a 30-as számú őrházhoz. Hatvannégy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy magyar felségjelzésű mozdony fusson ezeken a síneken. A Bákó megyei rendőr-főkapitányság becslése szerint 200 autóbusszal és 2500 autóval érkeztek az ünnepelni vágyók a helyszínre, de a hatalmas tömeg miatt sokan el sem tudtak jutni az őrházhoz. A sikeres rendezvény után Deáky Andrást berendelték a Bákó megyei rendőr-főkapitányságra, és ott a rendőrfőkapitány több rendőrtiszt jelenlétében közölte vele: most meg kellene őt büntetnie, merthogy egy nemzetközi útvonalat a parkoló autók óriási tömege több órára járhatatlanná tett, de ezt mégsem teszi, sőt elismerését fejezi ki a rendezvény szervezettségéért és fegyelmezett lebonyolításáért.

A 30-as számú őrház

Évszázadok súlya a vállakon
Most azonban itt állunk Deáky András kéthektáros birodalmában, amelyet olyan szigetként is szokás emlegetni, ahol újra találkozhatnak a világba elcsángált magyarok.
- Ötvenhárom főt, vagyis egy autóbusznyi embert tudok elszállásolni kétágyas, fürdőszobás szobákban. Egy évből csak hat hónapot foglalkozom idegenforgalommal, május elejétől október végéig. Amíg nem kell fűteni, és két takaró alatt ki lehet bírni, addig fogadok vendégeket, a házak ugyanis nincsenek ,,téliesítve”. Amit itt látnak, az nem egyik évről a másikra jött létre. A vállalkozásba állandóan visszaforgattam minden hasznot, sőt, annál is többet. Ez egyébként a család ősi birtoka, a rendszerváltozás után kaptuk vissza. Az első kis házban, amelyet itt építettem, négy emeletes ágy volt. Így kezdődött. Tiszteletben tartom az itteni építkezési stílust, az arányokat. Az eredeti tervem az volt, hogy skanzent hozok létre, ősi csángó házakat vásárolok fel, itt újraépítem őket kicsit korszerűsítve, fürdőszobával ellátva. Meg is vásároltam az elsőt, lebontottam, azonban a gerendák szúette, korhadt állapotban voltak, alig tudtam annyit felhasználni, amennyi a közfalakhoz kellett, a többi újból készült. Elsősorban a táj szépsége az, ami vonzó lehet, de itt történelmi környezetben vagyunk, az ezeréves határtól alig ötszáz méternyire. Érezzük az évszázadok súlyát a vállunkon. Ez bizonyos kötelezettségeket is ró miránk, akik itt élünk. Vállalnunk kell őseink hitét, nyelvét, kultúráját. Ezt nem valakik ellen kell tennünk, hanem önmagunkért, gyermekeinkért, azokért, akik megélik a magyarságukat. Elszántságuknak köszönhetően az itteni csángók megőrizték a népi kultúrájuk archaikus, régi jellegét, csodálatos a zenéjük, a táncuk, az énekük. Turisztikai vállalkozóként ebből is szoktam ízelítőt adni az idelátogatóknak, van ugyanis egy csángó népi mulatóprogramom. Hiszek abban, hogy nem elég a turistákat csak elszállásolni. Nálam a csángó népviseletbe öltözött, híres gyimes völgyi zenészek muzsikája szól, sír a hegedű, zúg a gardon, ősi népdalok hangzanak el, népviseletbe öltözött táncospárok lépnek fel. Én azt szeretném, ha a vendégeim rádöbbennének arra: bárhol élnek is a nagyvilágban, együvé tartozunk, a magyar nemzet része vagyunk. Nekünk itt, önöknek ott a Vajdaságban, de az anyaországban is azoknak, akik nemzetben gondolkodnak, az a kötelességük, hogy bontogassák azokat a falakat, amelyet egyesek körénk emeltek, és bennünket határon inneni meg túli magyarokra osztogatnak. Okosan, téglánként, ne fejjel rohanva a falnak, de mindent tegyünk meg, hogy ezt a lehetetlen állapotot, ami jelenleg uralkodik magyar és magyar között, felszámoljuk.
Deáky András hosszasan mesélt a gyimesi csángók életéről. A küszködésről a nadrágszíjföldecskéken, ahol egyedül csak a krumpli terem meg. A kukorica nem érik be, nincs paradicsom, paprika, szőlő. A hegyoldalt évente meg kell kaszálni, hogy az állatoknak legyen takarmány, szénafű, sarjú.
- Az ittenieknek a mai napig a fa biztosítja a megélhetést. Természetesen nem a nagy gáterekre gondolok, amelyek rabló módon irtják az erdőket, hanem arra, hogy minden második háznál van egy kis körfűrész, nálunk cirkula a neve. Az egy és fél méteres fából, tőkécskéből kivágják a 10-12 centi széles, 2 centi vastag deszkacskát. Egy ilyen szál deszkacska ára a piacon pontosan egy kiló kukorica vagy búza.
Szavai nyomán szinte a szánkban érezzük a krumplival dúsított, kemencében sütött házikenyér ízét. Mintha még az illata is ott szállna a levegőben, amikor elhagyjuk a birtokot. Kifelé menet ismét megállunk a kopjafacsokor előtt, amely A magyarság történelmi emlékhelye címet viseli. Az egy törzsből kinövő kopjafák az anyaországból kiszakított területeket, Erdélyt, a Felvidéket, Kárpátalját és a Délvidéket jelképezik.