— Azt hiszem, napjaink társadalmában elsősorban az okoz gondot, hogy lassan elfelejtünk beszélgetni egymással — mondja Hajnalka, miközben nyugtalanul izeg-mozog az öblös székben. — Talán magát is idegesíteni fogja, hogy folyton mozgok, de megszoktam, hogy egyetlen pillanat sem telhet el üres járatban, hiszen annyi a tennivaló, az élet pedig olyan rövid. Valahol az utam felénél járok, és noha sok mindent tudhatok magam mögött, igyekeznem kell, ha meg akarom valósítani azt, amit még gyerekkoromban elgondoltam. Vegyes házasságban születtem, egyetlen gyerekként. A dél-szerbiai apám terepi munkán volt Horvátországban, és megismerkedett a baranyai származású, magyar anyámmal. Áldott jó szüleim voltak, akik példaértékű házaséletet éltek. Apámat egy árnyalattal jobban szerettem, mert mindig féltve óvott engem. Gimnáziumot fejeztem be, utána egyetemre iratkoztam, és úgy gondoltam, előttem az egész világ.

Másodéves voltam, amikor megismertem a jövendőbeli férjemet, aki okleveles mérnök volt. Néhány hónap után összeházasodtunk, és persze az egyetemi tanulmányaim félbeszakadtak. Két gyermeket szültem, két aranyos kislányt, akiket valamennyien a tenyerünkön hordoztunk. Jól fizető munkahelyeken dolgoztunk, három év alatt a város központjában házat építettünk, bebútoroztuk, új autót vettünk. És pénzünk is volt mindenre, amit csak akartunk. Istenem, milyen nagy terveink voltak a lányokkal kapcsolatban! Azt szerettük volna, ha külföldön tanulnak tovább, hogy idegen nyelveket, tájakat ismerjenek meg. És akkor megkezdődött a polgárháború. Először az apámra kezdtek ferde szemmel nézni, hiába töltötte ott élete jelentős részét. Az ő javaslata volt, hogy addig jöjjünk Szerbiába, ameddig még megtehetjük. Időközben a férjemet behívták tartalékosnak, és amikor két hónap múlva hazajött, egyértelművé vált, hogy nem maradhatunk. A kegyelemdöfést az adta meg, amikor a férjem egyik kollégája figyelmeztetett bennünket, hogy miattam a párom feketelistán van. Összeszedtük a legfontosabb dokumentumokat, én, a szentimentális a fényképalbumokat, néhány műanyag zsákba belekerült a legszükségesebb holmink, és apám kocsijával éjjel elindultunk a határra. Előre megbeszélt helyen „átvettek” bennünket, és reggel már Szerbiában voltunk. Egy hét múlva tudtuk meg, hogy apámat gránáttalálat érte, ő volt a sokat hangoztatott járulékos veszteség. A lányok akkor hét- és kilencévesek voltak.

Azt hittem, édesapám halálát nem tudom feldolgozni, de nem volt időm a sebeket gyógyítani, lakás kellett, ennivaló, ruházat. És persze munkahely, melyet már itt sem lehetett találni, illetve ami volt, azt azok kapták, akik arra „rászolgáltak”. Először a férjem szerzett állást, szerencsés véletlen folytán éppen a szakmájában. Elhatároztuk, hogy befejezem az egyetemet, úgy könnyebb lesz munkához jutni. Közben Horvátországban az apai nagybácsinak sikerült eladnia az ingatlanunkat. Perszer jóval áron alul, de annyi pénzt kaptunk, hogy itt egy aránylag normális házat tudtunk venni. Én közben otthon dolgoztam, szövegeket fordítottam magyarról szerbre, illetve fordítva, közben szorgalmasan vizsgáztam, és két év múlva befejeztem az egyetemet. Igaz, ez alatt az idő alatt nem sok időm volt magammal törődni, így egy rendkívül súlyos betegség előrehaladott állapotában fordultam már csak orvoshoz, a műtéti beavatkozás után pedig rokkanttá váltam. És az elhanyagolt külsőnek, az örökös fáradtságnak az lett a következménye, hogy a férjem beleszeretetett egy tíz évvel fiatalabb nőbe, és elváltunk. Eladtuk a házunkat, elosztottuk az árát, és mindketten újrakezdtük. Azzal a különbséggel, hogy a két lány velem maradt. Volt ugyan megbeszélt tartásdíj, de minden anya, aki egyedül neveli a gyerekét, tudja, hogy a megítélt összegből legjobb esetben egy pár cipőt lehet venni. A többit nekem kellett előteremtenem. És meg is tettem. Magam sem tudom, honnan merítettem erőt, de mindenhol ott voltam, ahol kereseti lehetőség mutatkozott.

Sokszor elgondolkodtam azon, igazából mi is tartotta bennem a lelket. Hiszen elveszítettem az apámat, aki miattunk halt meg, elveszítettem az anyagi jólétet, amelyet évek alatt teremtettünk meg, elveszítettem a férjemet, akihez tiszta szerelemből mentem hozzá, és alig negyvenévesen rokkanttá nyilvánítottak. Az idősebbik lányom középiskolát fejezett be, sosem volt állandó munkahelye, és férjnél van ugyan, de nagyon rendezetlen körülmények között élnek. A fiatalabbnak van még néhány vizsgája, de már egy éve inkább az apjához ragaszkodik, aki a válásunk óta csak akkor törődött vele, ha bosszantani akart. Én, hála Istennek, rendes munkahelyen dolgozom, és annyit keresek, hogy az egyszobás lakásom rezsiköltségét ki tudom fizetni, és semmiben sem szenvedek hiányt. A gyerekeim hiányoznak, de azt vallom, hogy egyszer ismét igazi család leszünk, és ők is elismerik majd, hogy a hitemnek, bizalmamnak köszönhetően átvészeltük mindazt, amit ránk rótt a sors. 

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com