- Szabó Attila felvétele

A magyar fotográfia napját ünneplik augusztus 29-én. Ebből az alkalomból beszélgettünk el Dormán László fotográfussal, a vajdasági magyar újságírás egyik emblematikus alakjával, aki 1993 óta Magyarországon tevékenykedik.
* Önnek zenei végzettsége van, mégis az újságírást választotta. Hogyan került kapcsolatba a médiával?
- Nyolcadikos koromban már tudósítottam a Jó Pajtás elődjét, a Pionírújságot, gimnazistaként pedig az Ifjúságot, a Képes Ifjúság elődjét és a Magyar Szót, annak is a szabadkai oldalát elsősorban. De még szülőfalumban, Bácskossuthfalván is volt egy diáklapunk, a Méhecske, amelynek a készítésében szintén részt vettem. Tízéves koromban találtam a házunk padlásán egy Agfa box gépet s ettől kezdve a fotózás érdekelt elsősorban. A tudósításaim is többnyire fényképes hírek voltak. Zenészként játszottam a Szabadkai Filharmóniában, a Zenede zenekarában - az is volt a hatvanas évek elején! -, aztán a Mladost nagyzenekarában, amelyben egyetlen igazán jó zenész volt, úgy hívták, hogy Lévay Szilveszter. Jóval később volt egy Tiszavirág nevű népzenei együttesünk is, de én nem bizonyultam igazi jó zenésznek. Más elképzelni valamit, például azt, hogy hogyan kellene ezt vagy eljátszani - és más megvalósítani ezt az elképzelést. Nos, én az elképzelésig eljutottam, de a megvalósítás már nem úgy sikerült. Amikor már Újvidéken jártam a főiskolára, a fotózásból éltem meg, az Ifjúságnak voltam a fotóriportere. Valahogy így kezdődött, és olyannyira kapcsolatba kerültem a médiával, hogy törököt fogtam vele, de nem engedett. Illetve eddig nem engedett. Most pedig kirúgott. Mindennel számoltam, de ezzel nem. Amikor a nyolcvanas évek második felében a ,,júgó'' belügy már nagyon nem jó szemmel nézte a ténykedésemet a Képes Ifjúságnál, akkor ,,tanácsoltak'' el a szerkesztőségből, és akkor vett föl Gion Nándor az Újvidéki Rádió szerkesztőségébe. Később, a háborús években letiltottak, nem készíthettem élő műsort, ami azt jelenti, hogy nem beszélhettem szabadon, ,,felelőtlenül'' mindenfélét az éterbe, s aztán Milošević mikrofontartója (a nevére nem emlékszem, de nem is fontos) írta alá a végleges kirúgásomat, de ezt ,,azok'' csinálták. Most meg úgy érzem, az enyémek rúgtak ki és ezt nem úgy értem, hogy ezek magyarok, azok meg szerbek voltak.
* Több éve, 1993-óta él Magyarországon. Vajdasági magyarként mennyire volt nehéz vagy éppen könnyű a beilleszkedés? A szakma elismerésére sokáig kellett várni?
- Nehéz volt a beilleszkedés, teljes mértékben nem is sikerült. Magyarok vagyunk, innen is, onnan is, de amíg mi, délvidékiek egyenesek és szókimondóak vagyunk, addig a magyarországi magyarok zöme nem ilyen. Ne feledjük, hogy ötvenhat után itt szörnyű megtorlások történtek, az ötvenhatos tiszta tekintetek fokozatosan elfogytak, és egyre általánosabb lett a mást mondok, mást gondolok és mást cselekszem gyakorlata. Ez jelentette a túlélést, s ne feledjük a régi viccet, hogy ,,mi a legrosszabb a kommunizmusban? Az, ami utána jön.'' Ez, sajnos, beigazolódott. Kezdetben Piliscsabát, ahol lakom, a kényszerlakhelyemnek neveztem és nagyon sokáig nem tudtam azt mondani, hogy megyek haza. Mert nekem a haza mást jelentett: a kertekalját, ahogy Péter László, a Székelykevéről elszármazott, de gondolataiban és érzéseiben mindig is Székelen maradó grafikus megfogalmazta. S ez a kertekalja nagy volt: Bácska, a Bánság és Szerémség, a Drávaszög és Muravidék. Itt jártam a terepet, a legtöbbet éppen ennek a lapnak a mai főszerkesztőjével, Dudás Károllyal. Itt voltam otthon egynegyed évszázadon át.
* Egykoron a Képes Ifjúságnak fotózott, tartja-e a kapcsolatot régi ismerőseivel, pályatársaival?
- Egyre ritkábban. Szétszéledtünk, megfogyatkoztunk. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején volt igazán jó és nagy a lap. Akkor került a Képes Ifjúság címoldalára is a legfontosabb: hogy ez az újság a jugoszláviai magyar fiatalok hetilapja. Nem a Szocialista Ifjúsági Szövetségé, hanem a magyar fiataloké . A Képes Ifjúság egyetlen igazán nagy tehetségű, jófejű főszerkesztője Hornyik Miklós volt. A mindenható Párt annak rendje és módja szerint el is mozdította a főszerkesztői székből. A régiek közül vele találkozom a legtöbbet, de vele is ritkán. A mai Képes Ifjúsággal már semmi kapcsolatom nincs, ez az újság már nem az az újság.
* Mi a véleménye azokról, akik mindenféle kapcsolatot megszüntettek otthonukkal?
- Én nem ítélek és nem ítélhetek el senkit. A történelem folyamán országhatárok zúgtak el hol erre, hol arra a fejünk fölött. Menni vagy maradni, ez volt akkor, a kilencvenes évek háborús időszakában a délvidéki magyarság dilemmája. Maradni és esetleg elvérezni számunkra idegen célokért, Domonkos István szavaival élve ,,téves csatatéren''? Vagy menteni, ami menthető? Az érdem azoké, akik otthon maradtak és helytálltak, s minden bizonnyal helytállnak ma is.
* Magyarországon igazgatókat, főszerkesztőket, szerkesztőket és riportereket bocsátanak el, a leépítés Önt is érinti. Mi az értelme a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap csoportos létszámleépítésének?
- A deklarált cél a párhuzamos munkahelyek leépítése és ezzel a költségmegtakarítás. A nem deklarált cél pedig a balliberális média visszaszorítása. A világban, így itt is, aránytalanul túlsúlyban van a balliberális média. S mit látunk, nagyon sokan a baloldalról maradtak, a nemzeti oldalról pedig utcára kerültek. Akkor hogy van ez? Pártkatonákkal nem lehet médiaháborút nyerni, csak időleges csatákat esetleg, főleg akkor nem, ha narancsszínű báránybőrbe bújtatott vörös és kék farkasok is vannak azok között, akik ezt az egészet levezénylik. Tudom, röhejes a kép, de erről többet most inkább nem mondanék, hiszen én is érintett vagyok: most várom a pecséttel is ellátott elbocsátó szép üzenetet a kirúgásomról. Én különben pártoktól független, kritikát is megfogalmazó közszolgálati médiát tudnék elképzelni, de ez - itt és most - elképzelhetetlen.
* Több évtizedes tapasztalattal a háta mögött, mondhatni régi motorosnak számít a szakmában, szakmai szempontból van-e még valami, amit el szeretne érni?
- A hetven felé közeledve itt a végső ideje, hogy néhány könyvet is letegyek az asztalra: jazzfotók, szociofotók, íróportrék, írások. Több mint egy évtizedes kihagyás után újra megjelenik a horvátországi magyarság periodikája, a Rovátkák. Lábadi Károly főszerkesztő kérésére elkezdtem ide amolyan dokumentum-novellákat írni. Visszaemlékezéseket. A kihagyó, egyre szürkülő, egyre homályosabbá váló emberi emlékezetet a filmek, képek és a régi magnókazetták mankójára támaszkodva újra valósággá formálni. Ellenőrizni, hogy jól emlékszem-e vajon. Hornyik Miklós mondta a napokban, mivel ő lap nélküli szerkesztő éppen, hogy segít ezeknek a könyveknek a megszerkesztésében. Ez olyan ajánlat, amit vétek lenne kihagyni. Csak nyugdíjaséveimre találni kellene valami kézzel fogható megélhetést is, mert a fele Szerbiából, fele Magyarországról jövő leendő nyugdíjamból nem fogunk tudni megélni. Berci fiam még főiskolás lesz néhány évig, s a fiúk közül a legkisebbik, Balázs, aki annak idején, 1993. augusztus 26-án az anyja hasában ''átcsempészett” bennünket Magyarországra, jövőre érettségizik majd, s őt is ki kellene taníttatni.