Az énidő

Az énidő

Divatos fogalommá vált az énidő (angolul me time, vagyis saját idő), mely nem más, mint az önmagunkra fordított idő, amikor bármit csinálhatunk, ami számunkra örömet szerez, feltölt bennünket, a személyes fejlődésünket segíti.

Vagyis ilyenkor magunkért teszünk, magunkba „fektetünk”. És ne feledjük, hogy ez alatt az idő alatt nem szabad munkát végezni!

Az énidő hiányát nem nehéz észrevenni, hiszen a napi teendőink, a munkánk, a családunk és a barátaink körüli tevékenységek olyan mértékben lefoglalnak bennünket, hogy — még ha élvezzük is őket — gyakran fáradtnak, kedvetlennek érezhetjük magunkat. Különösen gyakori jelenség ez a nők esetében, akikkel szemben egyre nagyobbak az elvárások, hogy minden területen tökéletesen helytálljanak. Éppen ezért sokszor a nagy hajtás végeztével — miután mindenhol megfeleltünk —, ha egy kissé magunkba fordulunk, gyakran elveszettnek érezzük magunkat, nem találjuk a helyünket, és már-már a lelkiismeret-furdalás talaján lépegetünk az énidő megélése (vagy csak a gondolatának a felmerülése) után.

Amellett, hogy társas lények vagyunk, megvan bennünk az az igény is, hogy egyedül legyünk, és megvalósítsuk önmagunkat. Ha az énidő rendre elmarad, akkor az önmegvalósítás folyamatát is akadályozzuk.

Miért fontos hát, hogy legyen időnk önmagunkra? Türelmesebbek leszünk, elfogadóbbak másokkal — s ez gyermekes családokban különösen előnyös —, hangulatunk pozitívabb lesz, újra találhatunk magunknak célokat, kihívásokat, motivációt, és mindez az önismereti fejlődésünkben is segíthet. Még ha közhelyesnek tűnik is, de igaz, hogy harmonikusabb életet élhetünk, ami előfeltétele a tartósabb egészségnek. Az egyensúlyhoz szükségünk van pihenésre, egyedüllétre és csendre is. Ez sokban hozzájárul az olyan párkapcsolatok rendezéséhez is, amelyek esetleg korábban kibillentek az egyensúlyukból, mert az egyik fél több figyelmet kapott, a másik pedig háttérbe szorult…

Az énidő megteremtéséhez tudnunk kell, hogy egy—egy napon hol szabadíthatunk fel időt magunknak. Terveznünk kell, a szabadidő részévé kell hogy váljon. Előnyös, ha ezt megbeszéljük szeretteinkkel is, és akár azt is mondjuk el, pontosan mit tervezünk az alatt az idő alatt csinálni, valamint kérjük meg őket, hogy ilyenkor ne zavarjanak bennünket. Várható, hogy felháborodás, lázadás, értetlenség követi a bejelentésünket, de ahogy minden csoda három napig tart, úgy ez is, vagyis egy idő után beépülhet a mindennapokba, és már senkit sem fog zavarni. Mi magunk is kényelmetlennek érezhetjük ezt a helyzetet, hiszen a fejünkben már ott lesnek ránk a kis stresszlövedékek: az a sok nyomasztó tennivaló, melyet addig elvégezhetnénk, amíg… Persze nem szabad átesnünk a ló túloldalára sem, folyamatosan, az asztalt csapkodva követelőzni, a saját feladatkörünket teljességében átírni, s lényegében ellustulni.

Énidőben bármit megtehetünk, miközben mi magunk aktívak és passzívak is lehetünk. Pihenhetünk, hallgathatjuk magát a csendet, megtehetjük, hogy nem csinálunk semmit. Akad, aki szívesen meditál, jógázik, kocog, edz, sétál, olvas, van, hogy az egészségé a prioritás, máskor a szépségé, némelyek pedig a barátaikkal beszélgetnek egy nagyot. Noha ez utóbbi megosztó gondolat, hiszen a barátaink által ránk zúduló panaszáradat nem feltétlenül segíti a töltekezést. Ez úgy is felfogható, mint egy kényeztetés, mely során megpihenünk, ellazulunk, befelé figyelünk. Érdemes átgondolni, mi az, ami nagyon hiányzik az életünkből, vagy mi az, amire nagyon nincs időnk.

Fontos megérteni, hogy mindez nem a társadalmi kirekesztettség érzésével kecsegtet, nem egy antiszociális mozzanat vagy egy olyan egocentrikus gondolkodás propagandája, amelyben az én jelentősége felülemelkedik. Szerintem ez egy olyan törekvési áramlat, amely a globalizáció, az énidegen társas érintkezések közepette esélyt ad arra, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz, hogy megértsük és megérezzük, mi az, ami jólesik nekünk, amit önmagunk által kapunk meg, hiszen mi teremtjük meg, a magunk törekvéséből születik. Meg kell látnunk, hogy életünket olykor mások boldogsága köré szervezzük. Az énidő azt is mutatja, mennyire szeretjük önmagunkat, mennyire vállaljuk azt, amire szükségünk van. Az énidő igénye minden emberben megvan, de előfordul — például a társfüggők esetében —, hogy valaki nem látja értelmét, és nem is tudna vele mit kezdeni. Ha azt mutatjuk, hogy mindent megteszünk szeretteinkért, ám önmagunkra kevésbé figyelünk, ezzel sajnos arra tanítjuk a környezetünket, hogy ne törődjön velünk.

Az énidő megteremtésében segít, ha csökkentjük a digitális világ hatását. Az állandó elérhetőség igénye az énidő ellen dolgozik. Érdemes egyvalamire koncentrálni — vessünk véget annak, hogy egyidejűleg több dolgot csinálunk —, és lassan engedjük el a mindenkinek megfelelés kényszerét. Be kell gyakorolni a semmit sem csinálás művészetét.

A magunkra fordított idő hossza nagyon szubjektív, inkább az a lényegesebb, hogy a feltöltődés rendszeres legyen. Persze ne várjunk az énidőtől azonnal világrengető változásokat, hatalmas fordulatokat az életünkben. Hiszen ahhoz is idő kell.


Az énidő lényege nem a magányos elszigetelődés — a társunknak, családunknak ugyanis úgy tűnhet, hogy nem vele akarunk lenni —, hanem az, hogy tesszük, amit szeretnénk, amire régóta nem szakítottunk időt.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Ne féljünk, ne féljetek!
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2018.12.14.
  • LXXIII. évfolyam 49. szám
Érzelmi biztonságban
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2018.11.26.
  • LXXIII. évfolyam 47. szám
Facebook

Támogatóink